A reményhez

Csokonai Vitéz Mihály ismert költeményét formázgattam egy kicsit. :)

Nőiességemmel játszó
Férfi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint alávetettnek,
Játszol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes nedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Seggem dildóiddal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Belém élveztél;
Rám ezer csapással
Büntetted a panaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatod minden reggel,
Mint a fürge kély,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Az ő szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, a kélyes puncim
Kiszáradtanak;
Kínom és vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Őt hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Láncok közt a búkat
Elfelejteném,
S a más subokat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgysem ér engemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímtelen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy vanilliák!
Tarka fenekem!
Nedv! Remények! Imák!
Isten véletek!