Hajós nap

Magamban Goldilocksnak, vagyis Aranyfürtnek hívtam, a szemtelen kis szőke hajcsigát idézve fel a névvel, ami a legkisebb szellő hatására is kihívó ringatózásba kezdett. Miközben a fürtöcske, talán nem teljesen véletlenül, élvezte a szabadságot, a sminket illetően gazdája sokkal szigorúbb elveket vallott: minden reggel a legnagyobb gondossággal hozta létre magán ugyanazt a bájos babaarcot. Ha együtt ébredtünk, elég volt csak ránéznem, és ő sikoltva szaladt a fürdőszobába, nehogy meztelen arccal mutatkozzon előttem.
Goldilocks a soha be nem fejezett egyetemi kurzusok és a megélhetéshez éppen csak elegendő alkalmi munkák kiszámíthatatlan hullámain lebegett. A napok a „bocs, de az előző programom kicsit elhúzódott” rohanásában szálltak tova, bár Goldilocks, szinte mágikus módon, még évekkel később is hajszálpontosan fel tudta idézni őket.
Aznap este tizenegy után érkezett meg hozzám. Szempilláit rebegtette, álságosan túljátszva nem létező bűnbánatát; én pedig megcsókoltam még mielőtt elmondhatta volna, hogy milyen zenei kvíz-parti vagy hirtelen felbukkant barátnő gáncsolta el a tervünket, hogy megnézzük a stockholmi komp indulását.
– Rossz kislány! – súgtam a fülébe, miközben átöleltem.
Kicsit hátralépett, majd hosszan és komolyan a szemembe nézett, úgy, mint amikor először érintettem meg a nyakát a régi diákház táncparkettjén.
– Menjünk ágyba! – javasoltam, az ölelésben feltörő benyomások hatására.
Megrázta a fejét.
– Menjünk ki Tervasaarira, és nézzünk meg egy szénszállító hajót! Megbeszéltük, hogy ma hajós napot tartunk.
Azzal már fordult is. Begombolta a kabátját, kezét pedig látványos mozdulattal a kilincsre helyezte, jelezve, hogy már megint rám kell várni.
Nem voltam boldog az ötlettől. Helsinkiben november végén éjszaka már jócskán fagy. Ha időben érkezik, mostanra már biztosan az ágyban melengetjük egymást a mécses-lángok otthon-teremtő fényében. Ráadásul, ahogy Goldilocks az ajtó felé fordult, meglebbenő haja egy pillanatra kivillantotta hófehér nyakát, és ettől még erősebben tört rám a vágy, hogy szorosan átkarolva végigcsókolhassam a tarkóját a nyakától elválasztó érzékeny vonalat. De a vágy sajnos nem mindenható. Így hát cipőt majd kabátot húztam, egy pillanatra átkarolva csókot leheltem a nyakába, és végül egy kis trükkel a lifthez vezető szokásos futóversenyt megnyerve indultam neki az éjjeli sétának.
Goldilocks határozott léptekkel vezetett a kis sziget felé. Útközben élénken magyarázott egy ismerőse ismerőséről, akit másfél év házasság után éppen most készült elhagyni indonéz származású felesége.
– Úgy kell annak, aki asszonyt importál magának. Biztosan nem tudja elviselni, hogy a finn nők önállóak.
Szenvedélyesen beszélt, szélesen gesztikulálva, amit egyébként sosem szokott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán bevett valamit, de nem tudtam róla elképzelni, hogy valaha is droghoz nyúlna. Rám nézett, majd elkapta a tekintetét, miközben a kis fürt, mint egy ablaktörlő lengett a homloka előtt. Sietősen vágtunk keresztül a háztömb szélén sötétlő aprócska parkon, majd a már sárgán villogó jelzőlámpák fényében átkelve a part menti autóúton máris a Tervasaarira vezető keskeny földnyúlványon tapostuk a kőzúzalékkal felszórt havat. A játszótér mellé érve majdnem felbuktam benne. A sötétben elém lépett, majd hirtelen megállt. Aztán, mintha mi sem történt volna, továbbindult a bezárt nyári söntés mellett a sziget déli partja felé.
– Hé – szóltam utána –, vigyázhatnál egy kicsit.
Együtt léptünk ki a szigetet körülölelő köves útra. A télre magukra hagyott vitorláscsontvázak mögött a napfényszínű utcai lámpák szinte délutánt varázsoltak Katajanokka öblön túl fekvő házaira. Egymásba kapaszkodtunk, és bámultuk, ahogy a fény a fakó télbe odavarázsolta az igazi Helsinkit, a színes tengerparti várost.
Hirtelen ellépett mellőlem és befordult egy keskeny ösvényre. De mindjárt meg is állhatott, mert, ahogy utána indultam a sötétbe, nekiütköztem. Azt hiszem, hogy meg is lökött. Mindenesetre szépen elterültem a hóban. Ezúttal nem is titkolta a szándékosságot: vidáman kacagott, ahogy feltápászkodva megpróbáltam leporolni a havat a kabátomról. Bosszankodva szóltam oda neki:
– De csíntalan ma valaki! Jól el kellene fenekelni téged.
Goldilocks visszalépett a világos útra. Szeme huncuton csillogott.
– Az jó lenne – mondta furcsán elvékonyodott hangon.
– Rám mindig számíthatsz – vetettem oda könnyedén, majd mögé lépve fellebbentettem a kabátja alját és kétszer játékosan megpaskoltam a fenekét.
– Nem így, hanem igazán.
– Mit jelent az, hogy igazán? – kérdeztem vissza, de Goldilocks hátat fordított, és néhány határozott mozdulattal lesöpörte a hó puha tetejét a legközelebbi padról. Aztán levette a kabátját és gondosan ráterítette a még jócskán havas padra.
– Át fog ázni – jegyeztem meg kicsit zavartan.
– Na és? – billentette meg a fejét. – Ülj le a kabátra, ide, a pad jobb oldalára!
Valamit akartam válaszolni, de, ahogy ránéztem, úgy éreztem, hogy nem ismerem ezt a lányt, aki az öböl felé nézve a csípőjét ringatta a lámpa fénykörének szélén. Pisze állát felvetette, a nyakán remegett egy ín, és oldalról úgy láttam, hogy a nyelvével megnyalja a felső ajkát.
Hirtelen nem emlékeztem, hogy milyen is a feneke. Kicsit szégyenkezve pillantottam oda. Nem túl nagy, de szépen domborodik, állapítottam meg. Volt valami esendően kedves ebben a fenékben. Vajon milyen érzés lenne ráverni? Azért vigyázni fogok, döntöttem el. Talán ez is olyan lesz, mint a nagy párnacsatánk, aminek a végén kifulladva kért kegyelmet, majd galádul kiverte a párnát a kezemből, és alaposan helybenhagyott. Goldilocks szeretett játszani.
Hátrafordult és én a szemét figyelve leültem a pad végére. Elmosolyodott. Egy kicsit diadalmasan és nagy melegséggel. Tekintete tovább vándorolt a kezem irányába. Levettem a kesztyűm és begyömöszöltem a kabátzsebembe. Végül kigomboltam a kabátom. Goldilocks mellém lépett, majd átnyúlva rajtam, a combomra feküdt. Egyik lábával a pad mellett a földre támaszkodott, a másik a levegőben kalimpált. Ez kicsit mulatságosnak tűnt, de egyben olyan meghitten kedves volt. Átfogtam a derekát. Jó érzés volt így tartani. Megsimogattam a fenekét és közben nagyon megkívántam, ahogy a feszes farmerben belesimult a tenyerembe. Próbaképpen megpaskoltam. Goldilocks felém fordította a fejét és komoly arccal rám nézett.
– Igazán – mondta azon a vékony hangon, ami most kérlelőnek hangzott.
– Biztos? – kérdeztem vissza.
– Biztos – válaszolta halkan és fejét az öböl felé fordította.
Rávertem a fenekére. Nem erősen, de már nem csak paskolásként. Aztán még egyszer, majd gyorsan egymás után még kétszer. És egyszer csak éreztem, hogy szeretnék erősebbet ütni. Ettől megrémültem. Elkezdtem simogatni a fenekét. A farmeren keresztül kitapintottam a bugyija szélét. Nagyon izgalmas volt. Olyan, mint amikor a gimiben egy első randin észrevettem, hogy a blúzon át kirajzolódtak a lány melltartójának körvonalai. Első randi, felfedező út az vonzó ismeretlenbe.
– Erősebben! – jött a suttogást.
Váratlanul ért a hang. Először nem is voltam biztos benne, hogy mit mondott. Mielőtt azonban visszakérdezhettem volna, Goldilocks megrázta a fenekét és ezzel újra odairányította a figyelmem. Rávertem egy kicsit erősebben. Egy halk sóhaj volt a válasz. Vártam egy pillanatot, hátha szól, hogy ez már túlzás. De, helyette, újra megrázta a fenekét és én gondolkodás nélkül megint rácsaptam. Újra simogatni kezdtem a farmeren keresztül. Éreztem, ahogy ágaskodva a tenyeremhez dörzsöli a fenekét és mintha egy kis nyögést is hallottam volna. Újabb két ütés után, a simogatás közben, Goldilocks megszólalt:
– Még erősebben!
– Fájni fog – mondtam, emlékezve az előbbi vágyamra, hogy nagyobbat üssek.
Hátrafordulva rám nézett és ajkát csücsörítve, mint mindig, amikor nagyon fontos volt számára, hogy jól megértsem, azt mondta:
– Szeretem, ha egy kicsit fáj. Tényleg.
És mindjárt jött a fenékriszálás. Elmosolyodtam. Akkor legyen, és alaposan rávertem az incselkedő hátsóra. Egy hangos kilégzés, majd újabb fenékrázás volt a válasz. Amikor a következő ütés után simogatni kezdtem a fenekét, éreztem, hogy meleg. Hirtelen, mintha lépteket hallottam volna a sziget belseje felől. Felnéztem.
– Valaki meghallhatja – súgtam oda Goldilocksnak.
– Talán - válaszolta. – Ilyen későn nem valószínű. Nem szeretném, ha jönne valaki, de ...
– Folytassuk inkább otthon! – javasoltam. – Akkor nem kell attól félni, hogy felbukkan valaki.
– Ne! Itt szeretném! Kérlek!
Ahogy a fejét forgatta összekuszálódott a haja. Most egyáltalán nem tűnt babaszerűnek az arca. Nagyon kifejező volt. A szemei is azt mondák: Kérlek!
– De ne fogj ilyen erősen! Fáj.
Nem vettem észre, hogy az ütések erősödésével egyre jobban szorítottam magamhoz. Mintha csak azt akartam volna kifejezni, hogy a hatalmamban van. A hidegben lassan elgémberedő ujjaimat kiegyenesítve igyekeztem lazábban fogni a derekát.
Amikor újra rácsaptam a fenekére, hallottam, ahogy a víz felerősíti a hangot. De már nem érdekelt. Valami alakult közöttünk. Valami, amiről csak most, hogy kezdett körvonalazódni jöttem rá, hogy hiányzott.
Szinte azonnal összehangolódtunk. Goldilocks kicsiket nyögött, és közben fel-alá járatta a csípőjét; én pedig mozgásának ütemében paskoltam a fenekét. Kezdtem ráérezni erre a közösen teremtett játékra. Lazábban, változatosabban értem hozzá. A nyögések lassan egybefolytak, és én is egyre jobban felizgultam. Nem úgy, mint amikor a testét simogatva feltámadt bennem a vágy. Ez a vágy nem volt sürgető, követelőző, és nem csak rólam szólt. Ott remegett kettőnk között. Élveztem és továbbadtam, beleszőttem az ütésekbe, és minden ütéssel még erősebben kaptam vissza.
A következő simogatás közben benyúltam a combjai közé és elkezdtem dörzsölni a nadrágon keresztül.
– Nem, nem így akarom. – fordult újra felém, kicsit zihálva, a szája szegletében csillogó cseppnyi nyállal. – Vedd le, és úgy folytasd!
– Tessék? – kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy mit kér.
– Vedd le a nadrágom, és úgy fenekelj! – mondta sürgetőn. A hangja újra változott, most levegős lett, kicsit rekedt, a beszéde pedig gyorsabb.
– Mínusz tíz fok van, szerelmem. Megfázol – próbáltam lebeszélni, bár egyáltalán nem éreztem a hideget.
– Semmi bajom sem lesz – jelentette ki, és egyetlen kecses mozdulattal felállt a padról. – Te húzd le, kérlek!
– Megláthatnak szemből azokból a házakból – próbáltam érvelni.
– Lehet, hogy izgatónak találnák – mondta elgondolkodón, és közben az öböl felé pillantott. – Kérlek, kérlek!
Ott állt mellettem, reszkető páragombócokat fújva felém. Kezével önkéntelenül megtapogatta a fenekét és ez a mozdulat olyan megragadó volt, hogy nem tudtam másra gondolni, mint, hogy milyen is lehet most a nadrág alatt. Kigomboltam a farmert és lehúztam a feneke aljáig. A pulóvere éppen elfedte a szabaddá vált részt.
– Nem fázol? – kérdeztem.
– De igen – mondta –, de amikor fenekelsz, megint jó lesz.
Orrát felhúzva egy kacér pillantást vetett felém, majd egy kis sóhajjal visszafeküdt a térdemre. Felhajtottam hátul a pulóvert és szemügyre vettem munkálkodásom eredményét. Élénkpiros bugyija szinte világított és mellette, itt-ott, fehér közepű rózsaszín foltokat pillantottam meg. Eltöltött a szeretet ez iránt a pajkos, bátor, sokszor szemtelen és mégis olyan védtelen lány iránt. Úgy éreztem, hogy felelősséggel tartozom érte. Valamit vár tőlem és én nagyon szerettem volna megadni neki.
Simogatni kezdtem, de éreztem, hogy didereg, ezért rávertem egyet az izgő-mozgó fenekére.
– Még! Gyorsan és erősen! – kérlelt megint azon a vékony hangon.
Egyenletes ritmusban ütöttem a fenekét, ő pedig ugyanígy emelgette, mintha minden ütésnek elébe akart volna menni. A világ lassan beszűkült Goldilocks ringó, az ütésektől meg megrezdülő fenekére. Az önkéntelen nyögések egyre sűrűbbé váltak, egy lassan emelkedő majd ereszkedő dallammá álltak össze; engem pedig magukkal sodortak a hullámok. Egy apró sikítás térített magamhoz a révületből.
– Bántottalak? – kérdeztem aggódva.
– Most! Ott lent! A másik kezeddel! Ne hagyd abba!
A szavak nehezen törtek elő. Valami láthatatlan ellenállást legyőzve egyenként formálta meg őket. A csípője eközben is egyre csak járta a mi közös táncunkat.
– Azt is húzd le! – tette hozzá szinte parancsolón.
Amikor a feneke legközelebb megemelkedett, lejjebb húztam a bugyit. Bal kezemet becsúsztatva a combjai közé éreztem, hogy mennyire nedves. Arra gondoltam, hogy kegyetlenség volna most félbe hagyni. Aztán mindjárt azt, hogy egyszer talán majd kipróbálom, hogy mi történne, ha késleltetném a csúcs elérésében.
– Nehogy leess a padról! – figyelmeztettem frissen megtalált magabiztossággal.
– Fogom – mondta talán, de a szó egy mély sóhajtásba fulladt.
A biztonság kedvéért odanéztem, és láttam, hogy fehéredő ujjakkal szorítja a pad szélét.
– Kérlek! – emelte vágyakozva a fenekét.
Pár gyengébb paskolással kerestem meg az összhangot csípője mozgásával, majd fokozatosan visszatértem a korábban bevált erősebb ütésekhez. Meztelen fenekének kiszolgáltatottsága leírhatatlanul izgalmas volt. Bennem van a veszedelem és az is, ami megvédi és boldoggá teszi. Aztán a gondolatokat elmosta az újra megtalált harmónia, a minden ütéssel emelkedő izgalom.
Egyre magasabbra emelgette a fenekét. Emelés, ütés, dallamos nyögések, nedves simogatás az ujjamon ... Egyszerre csak teljesen elcsendesedett, a zihálásán kívül megszűnt minden hang. Aztán előbb gyorsabb ütemre váltott, majd újra lelassított. Igyekeztem követni a változó ritmust, de nem mindig találtam el. Az egyik ütés pont a felszálló ágban érte és akaratlanul is nagyon erősre sikerült. Felnyögött, majd fejét hátravetve lassan újra magasra emelte a fenekét. Pár pillanatra visszafogtam a kezem, de ő addig tartotta fenn a fenekét, amíg meg nem kapta a következő ütést. Akkor lassan leengedte a csípőjét, miközben erősen hozzám dörzsölte a csiklóját. A következő alkalommal az első ütéssel talán nem volt elégedett, mert tovább tartotta a fenekét magasba emelve, míg csak újra rá nem vertem. Éreztem, hogy nagyon közel a beteljesedés. A következő emelkedésnél nagyon figyeltem, és pont akkor érte a tenyerem, amikor a feneke a legmagasabb pontra ért. Megremegett. Combjait szorosan összezárta, aztán rám térdelve maga alá húzta a lábait. És jöttek az ismerős apró éles hangok, majd a mélyebb nyögések.
Mindig örültem, ha kielégült. Ilyenkor kicsit büszke voltam magamra, mert általában nem adta meg könnyen magát. De amit most éreztem, más volt. Boldog voltam. Arcomat a felcsúszó pulóver mellett a derekára fektetve éreztem a remegéseket, amik újra és újra végigfutottak rajta, a hosszan benntartott, majd kirobbanó lélegzeteket, azt, ahogy időről időre hozzám nyomja magát; éreztem bőre forróságát és egy illatot, amiben benne volt az egész nap: a parfüm keserédes szagától, Goldilocks saját lágyabb tónusain át, a hó és a fák éles tiszta leheletéig. És örültem, hogy bármennyire izgatott voltam, nem élveztem el, mert most olyan közel éreztem magamhoz, mint még soha.
Közben, szinte automatikusan, gyengéden tovább paskolgattam a fenekét, majd nekiláttam lassú mozdulatokkal simogatni. Hagyta, hogy a kezem mozgassa a csípőjét és közben újabb és újabb remegések futottak végig rajta. Aztán megjöttek a sóhajtások, és, miközben kinyújtotta a lábát, kicsúsztatta az ujjamat a szeméremajkai közül. Hátradőltem a padon és néztem, ahogy fészkelődik a combomon. Végül, fejét a kabátomba fúrva, összekuporodva ernyedt el.
Ahogy lenéztem rá, láttam, hogy a feneke mindenütt vörös. Eszembe jutott, hogy a hideg miatt mindig hordok magammal kézkrémet. Óvatosan kicsúsztattam alóla a kezem és addig kotorásztam, amíg meg nem találtam a kis tubust a kabátom belső zsebében. Visszahúztam a derekára a pulóver szélét, majd tenyerembe nyomva egy kis krémet, elkezdtem óvatosan kenegetni a feneket. Felnézett rám, valamit mondani akart, de elcsuklott a hangja és a szavak összemosódtak.
– Nagyon fáj? - kérdeztem tőle hirtelen támadt bűntudattal.
Pár másodpercbe tellett, míg megértettem az ismételgetett szót:
- Hyvä. (Jó.)
A világ kerek volt. Minden a helyére került. Kenegettem még mindig remegő fenekét, figyeltem, ahogy a felcsukló hangok alábbhagynak, és lassan átveszi a helyüket a mély, nyugodt légzés.
Arra riadtam, hogy a dereka meg-megrándul.
– Gyere! – mondtam – Öltözz fel! Hazamegyünk, mert még megfagyunk.
Válaszul valamit motyogott, de nem tudtam kivenni a szavakat. Alányúltam és kicsit megemeltem. Résnyire nyílt szemhéj alól pislantott rám.
– Nem maradhatunk itt, mert reggelre jéggé fagyunk – mondtam, igyekezve áttörni a buborékot, mely szinte tapinthatóan körülvette.
Bólintott, és hagyta, hogy talpra állítsam. Vállamra támaszkodva dülöngélt, amíg nehezen felhúztam előbb a bugyit, majd a nadrágot. Közben néha felszisszent, de nem panaszkodott. Lenyúltam a kabátjáért. Belül, ahol rajta ültem, tiszta víz volt; kívül viszont ropogott jégtől. Levetettem a sajátom és ráadtam. Mulatságosan állt rajta; az alja beleért a hóba. Megküzdöttünk a sapkákkal és sálakkal, majd hónom alá kaptam a ropogós kabátját és szorosan egymásba karolva, dideregve, de nagyon-nagyon boldogan elindultunk hazafelé.
Mielőtt letértünk a parti útról, visszanéztem. Egy szénszállító hajó vánszorgott lassan az öblön át a teherkikötő felé.