Nézd

Nézd


Nézd, mennyire kicsi, pislákoló fény a tudat,
A hatalmas tudattalan miként telepszik rá.

Mire kigondolod, már véget is ér,
Ilyen ez a földi lét.

A léttelen üresség fájdalmát
Újra vajúdják az anyák.

Te- aki nem engedtél oly soká
Megszületni, magadban tartottál
Féltőn, hogy ne lássam, ne érezzem
Milyen a világ, ha fáj az értelme.

Érezted-e közben, amit én,
A verem dermesztő hidegét?
A legridegebb sötétségbe zárva
Rád vártam, vágytam, akartam.

Terjedő gyötrelmek révén
Kivilágosodott a kép.

Itt vagyok, általad teremtve.
Végig sírtad minden könnyem,
S neked jobban fájt az,
Mert te okoztad.

A léttelenség nehézsége fölött,
A képzeleten túli dimenziók között,
Fények és színek csodához vezettek,
Veled emeltek a gyönyörbe.

Tombol benned a bűn dühe.
Ne kérd, hogy bocsássak meg!

Pedig milyen könnyű lett volna,
Így most irgalmatlanul nehéz.
De keresd meg már az én bűnöm,
S erőszakkal nyomd le a torkomon!

Áldott a bűntudat, mert itt tart.
Nincs már több kérdés, csak válasz.

Ne tegyél úgy, mintha szeretnél
És nem szeretsz.
Ne tegyél úgy, mintha nem szeretnél
És szeretsz.

A holnapi tavasz felénk integet,
Szürke felhők mögül, melegen.