Sorozási fantázia (3)

Mikor az ötödik srácra került sor az orvosi vizsgálatomnál, akkor vettem csak észre, hogy mindig rám néz, mikor szólok hozzá. Először nem értettem, de hamarosan rájöttem, hogy rosszul hall(hat). Kérdésemre bevallotta, hogy a hallásával voltak és sajnos vannak ma is még gondok, de nem annyira, hogy folyamatosan hallókészüléket kelljen viselnie, így elsőre nem lehetett észrevennem ezen hibáját. Tudta korábbi gyakorlatából, hogy ez olyan egészségügyi probléma, amivel kiszuperálják/kiszuperálták a hadseregből, de remélte, hogy itt nem fogunk rájönni. Tévedett. Mikor erre rájött, felegyenesedett s megpördült felém. Látszott az aggódás a szemében. Még meg sem szólalhatott, mert én kezdtem beszélni hozzá:
- Ugye jól tudod, hogy ezzel a problémával nem lehetnél katona, sorkatona? – kérdeztem meg.
- Igen, Uram, tudom. – felelte és hajtotta le a fejét. – De kérem Uram…- kezdte, viszont intésemre azonnal el is hallgatott.
- Várj! Nem azt mondtam, hogy itt sem lehetsz, hanem azt, hogy ott nem! Meg is kaptad akkor az elutasítást. Igaz? – néztem rá s a valódi, korábbi sorozására utaltam.
- Igen, Uram. Az ottani orvos nem engedte meg, hogy sorkatona legyek. Még azt is mondta, hogy már a beszédemről is észrevette ezt a hibámat, nem is kellett ehhez vizsgálatot végeznie. – felelte a srác elkámpicsorodva.
- No, no. Azért itt nem úszod meg a vizsgálatot. Itt lesz! – nyugtattam meg Őt is, meg a többieket is. Felemelte a fejét és érdeklődéssel nézett rám, de a többiek is.
Kimentem s hamarosan egy kis készülékkel tértem vissza, amit a középre tett asztalra helyeztem. Láttam, mindenki kíváncsian nézi, figyeli mi fog következni. Intettem a srácnak, hogy lépjen az asztal elé, majd megszólaltam:
- Te már tudod ugye, mire való ez a készülék? – kérdeztem meg Tőle.
- Igen, Uram. Ez egy audiométer, ami a hallás vizsgálatára szolgál. – felelte.
- Akkor most vetkőzz! – szóltam rá, míg a készülékkel foglalatoskodtam. A srác nem mozdult. Erre felnéztem rá.
- Mi lesz? Nem hallottad, amit mondtam, parancsoltam? – kérdeztem meg nyomatékkal, bár sejtettem előre a feleletét.
- De, hallottam Uram. Csak ehhez a vizsgálathoz nem kell mezítelennek lenni. – nyögte ki végre, nehezen.
- Máshol nem, igaz. De, itt, igen! – nyomatékosítottam. – Itt és most nem a szokásos vizsgálatot végzem el Rajtad, amit már megtapasztaltál. Vetkőzz! – szóltam újra rá. A srác gyorsan lekapta a cuccait és a kezeit a farka elé kapva álldogált már előttem.
- Most térdre, ide elém! – szóltam rá. – Tedd fel a fejhallgatókat és hallgasd! Ints a kezeddel, ha hallod már a hangot! – figyelmeztettem és megkezdtem a vizsgálatát. A többiek kicsit előrébb léptek és érdeklődéssel figyelték, amit teszek.
A készüléken beállítottam a frekvenciát, majd kezdtem húzni a kezemmel az egyik szabályzógombot. A srác mereven figyelte a kezemet és csak jóval később jelzett, hogy hallja a hangot, mint szerintem kellett volna jeleznie. Elgondolkoztam és rájöttem, hogy a kezem mozgását figyelte, abból következtetett a hang erősségére és csak annak utána jelzett, hogy hallja a hangot. (No, megállj! – gondoltam.)
- Megismétlem, mert valami nem stimmelt. – mondtam s újra megtettem. Most lassabban húztam a kezemet, de kb. ugyanoda értem a készüléken a gombbal, mikor láttam, hogy jelez a srác. (A kis ravasz! – dicsértem meg magamban. Már kitanulmányozta a készüléket a korábbi vizsgálataikor.)
- Akkor most haladjunk tovább! De, hogy a többieknek se legyen unalmas a dolog, ezért csavarunk egyet. Sorjában odaálltok elé és a szájába adjátok a farkatokat, amit addig fog szopni, míg csak nem jelzi, hogy hallja már a hangot! – adtam ki az utasítást.
Gondom volt arra, hogy az első srác, aki elé lépett úgy álljon, hogy testével takarja a készülékemet is. A vizsgált srác próbálta odébb fordítani az elé állót, aki a szájába adta a farkát, de rászóltam, hogy meg ne mozduljon az álló! Így nem látott rá a készülékre a srác és tényleg a fülére kellett hagyatkoznia. Így már sokkal korábban jelzett, mint az előbb, annak a srác bánatára, akinek a farkát éppen szopta. Az nem bánta volna, ha még szopja . Most cseréltek s a másik került sorra a szoptatásra és egy másik frekvencián ismétlődött meg a vizsgálat. Végül mindenki sorra került, de még nem értünk a frekvencia sor végére. Ezért intettem, hogy a többiek újra sorakozzanak fel, tegyék a szájába a farkukat szopásra, de a kezükbe is adtam valamit. A lovaglópálcát. Az első ugyan átvette, de értetlenül nézett rám. Mutattam, hogy üssön a térdeplő, vizsgált srác már dudorodó farkára ritmikusan, míg csak nem jelez, hogy már hallja a frekvenciahangot. Így már a vizsgált srác is érdekelt volt abban, hogy hamarabb meghallja, amit hallania kellett, mert különben többet kapott a merev farkára. Volt, aki nem is kicsiket ütött, hanem keményen és nagyot. Lassan megint mindenki sorra került, de a frekvencia-sor még tartott. Megkezdtük a harmadik kört is a szopatásnál és a vizsgálatnál, de már láttam, hogy a vizsgált srác, időnként hamarabb is jelzett, mint ahogyan szerintem hallhatta a hangot a fülében, mert nem bírta elviselni a lovaglópálcával a farkára záporozó csapásokat. Így gyorsabban tekertem a frekvencia váltót s ezen kör végére a frekvenciák végére is jutottunk. A vizsgált srác és én is felsóhajtottam elégedetten, a többiek kissé csalódottan. Megnéztem az eredményeket a diagramon és megállapítottam:
- Ez bizony nem túl fényes. Ezzel tényleg nem lehetnél sorkatona. – jelentettem ki.
- Akkor itt sem maradhatok? – kérdezte meg lemondóan és szomorúan a srác.
- Azt nem mondtam. A vizsgálat megvolt, tudom, látom az eredményt. Ettől még maradhatsz, ha a többiek vállalják, hogy figyelemmel lesznek rád s hangosabban beszélnek hozzád, vagy ha valamit nem értesz, akkor megismétlik azt. Mi legyen? – néztem s kérdeztem meg a többieket.
- Úgy érti Uram, hogy mi döntünk? – kérdezett rám az egyikük.
- Igen, hiszen Ti szolgáltok vele együtt. – vágtam rá azonnal. Kicsit tanakodtak maguk között, majd a már megszólalt újra kérdezett:
- Ugyanolyan lesz, mint mi?
- Igen, természetesen. Azaz mindent ugyanúgy kell tennie, mint Tinektek. Nincs kivétel, de! Tudnotok kell, ha valamit nem ért, akkor nem ugyanazt kell újra hangosabban elmondanotok sokszor, hanem csak egyszer. Majd másodszorra már másképpen! Értitek? – néztem rájuk.
- Igen, azt hisszük, értjük, Uram! – jött mindegyiktől a felelet szinte egyszerre.
- Akkor ezt megbeszéltük. – jelentettem ki. – Sorakozó, egyvonalban, vigyázz! – adtam ki a parancsot. – Bakák lettetek, tehát mostantól a sereg részei, így is viselkedjetek!
- Igenis, Uram! – jött egyszerre a feleletük.
- Most már csak azt kell eldöntenetek, hogy ki lesz a rajvezető közületek! – kérdeztem. Bizonytalankodás volt a válaszuk. Izegtek-mozogtak, de egyik sem jelentkezett közülük. Ekkor újra kérdeztem:
- Volt már valaki közületek valóban sorkatona?
- Igen. – jött háromtól is a válasz s ki is léptek a többiek elé.
- Kinek milyen rangja volt, van? – kérdeztem végignézve Őket.
- Én őrmester vagyok – szólt az első, míg a második elhúzta ezt hallva a száját és lenézően oldalra nézett az elsőre, majd megszólalt: - Én törzsőrmester vagyok. – Én pedig főtörzs. – szólalt meg elégedetten a harmadik.
- Rendben, akkor a főtörzsőrmester lesz a rajparancsnok. – vágtam, mutattam rá. – Most már a katonai alapkiképzés kezdődik számotokra, azaz alakizni fogunk! – nyugtattam meg Őket. - Megértve?
- Igenis Uram! – dörrent egyszerre s nem is halkan az általam várt válaszuk.
(folyt. köv.)