Cs. története XXXVII.

Ha az előbb a toporzékolásról írtam, akkor most földrengésről kellene beszélnem. A Kedves olyan hangokat hallatott, amilyeneket legfeljebb a Szent András törésvonalon hallhatnánk öt perccel a világ vége előtt.
Csakhogy, fájdalom, a Föld erőit nem tarthatja vissza holmi kötél – Cs.-t viszont képes volt visszafogni és kénytelen volt elviselni kisded játékomat.
Ahogy Suzy egyre kéjesebben ügyködött a félszemű kígyón, én egyre kevésbé éreztem késztetést arra, hogy együtt érezzek a Kedvessel, vagy ne adj’ isten visszafogjam magam.
A lovagló pálca precíziós szerszám, nagyon pontosan lehet vele csíkokat rajzolni az általunk kívánatosnak ítélt hátsóra. Én is kitettem magamért, a Kedves domborodó ülőfelén katonás rendben sorakoztak a csíkok, szépen, párhuzamosan egymás mellett – és nem mellesleg a színárnyalatukból pontosan ki lehetett következtetni, Suzy éppen milyen magasra juttatott az adott pillanatban a gyönyör Mount Everestjének lejtőin.

- Te nyomorult kis ribanc! Játszol a bíborossal a bőrömre?
- Dehogy, Úrnőm!
- Supp!

A lovagló pálca meglendült és ezúttal egy tényleg fájdalmas csíkot hagyott maga után.

- Hadd jegyezzem meg, Kedves, ha folyton ráveszi a mi kis barátnőnket arra, hogy elhanyagolja kötelességét, szenvedése sokkal hosszabb és sokkal kínosabb lesz – azzal, hogy nyomatékosítsam az előbb elmondottakat, egy, még az előbbinél is csípősebb csíkot rajzoltam a többi mellé.
- Szopjál, ringyó! Majd számolunk, ha befejezted!

Ezen a ponton egy aljas kis gondolat kezdett megfogalmazódni a fejemben.

- Kedvesem! Maga most büntetésben van. A bűnlajstroma olyan hosszú, hogy köteteket töltene meg még apró betűvel is. Azt kell mondanom, felettébb helytelenítem a hangnemet, ahogy Suzyval beszél, aki egyrészről kizárólag az én parancsaimat teljesíti, másrészről jelenleg épp a büntetése kirovásában van segítségemre.
Azt hiszem, valahogy több alázatot kellene tanúsítania mindkettőnk iránt!
Talán tanulnia kellene az alázatot még … at hiszem, támad is egy ötletem!

Szándékosan hagytam elenyészni a szavakat a levegőben, nem fejtettem ki részletesebben a gondolatot. Hagytam, hogy mindenki azt gondoljon mögéjük, amit éppen akar.

Suzy közben – mivel nem kapott engedélyt a korábbi tevékenység felfüggesztésére – lelkesen munkálkodott az időközben anakondává terebélyesedett növendék-siklón, aminek eredménye részint újabb gyönyörűséges csíkok formájában jelent meg a Kedves általam leginkább kedvelt részén, részint pedig atomrobbanással felérő pusztítást végzett a gátlásaim között.
Kezdtem határozottan úgy érezni, hogy bármilyen kellemes is a jelen helyzet, már nem tartható fenn sokáig …
Szinte magam sem ismertem rá a saját hangomra, olyan rekedten szólaltam meg.

- Azt hiszem, Kedves, a legfőb ideje, hogy a nevelését kiteljesítsük. A fegyelem mellett az alázat terén is akad némi pótolni valónk!
Most először is „Suzy Úrnőnek” fogja szólítani a kedvesét – méghozzá a legnagyobb alázattal!
- Supp!
- Megértett?

A szobában olyan sűrű volt a csend, hogy rá lehetett volna könyökölni.

- Supp! Supp! Supp! – ezeket már alkarból lendítettem.
- Valahogy nem hallom jól!
- S…u…zy … - itt egy hosszab szünet következett, majd jól hallható fogcsikorgatások közepette elhangzott a várva várt „úrnő”.
- Remek, Kedves! A hangsúlyokat majd még csiszoljuk, de kezdetnek nem rossz. Most pedig csókolja meg az úrnőjét!

Bizonyára átfutott a fején, hogy a jelen helyzetében ez nem lesz egyszerű, de erre is gondoltam.
Suzyt tükör helyzetbe döntöttem, szemben vele, egyenesen az asztalra, úgy, hogy épp elérjék egymás ajkát egy szenvedélyes csókra.
Csodálatos látvány volt, ahogy a két hölgy valódi szenvedéllyel falta egymást.
Itt volt az ideje, hogy én is részesüljek valami kellemesben, így aztán Suzy mögé állva tövig döftem a félszeműt kis barátnőnk vágytól lucskos ölébe. (folyt.köv.)