Emmnek, az első rész

A vonat, amin ülök, késik. A telefonom akkuja az utolsókat rúgja. Semmivel nem fogok tudni elkészülni. Lélekszakadva sietek haza az utazós cuccaimmal, itthon igyekszem minél gyorsabban elintézni a tisztálkodást, szellőztetek, rendet csapok. A tükörbe nézek, hogy néznék ki, ha nem lenne időm megszárítani a hajam. Van időm rá. Szemem alá festék, hónom alá dezodor, kivágom a dobozt, amiben a fehérneműimet tartom, az ágyra. Fekete tanga, fekete trikó, jó lesz a fekete ruha alá. Szól a kapucsengő. Bassza meg. Megnyomom a gombot. Kulcs a zárba, elfordítom, a fehérneműs dobozt visszalódítom a szekrénybe, bevágom a szekrényajtókat, lekapcsolgatom a villanyokat, ahogy kérte, és lehuppanok az ágyra, háttal az ajtónak. Zavaros csend.
Most veszem észre, hogy még fehérneműben vagyok. És az ajtót sem hagytam résnyire nyitva, ahogy meghagyta. Késő, a nyomasztó esti csendben egyetlen,ritmikus hangot hallok: a lépteit a lépcsőházban. Ideért. Vajon megtalálja, melyik ajtó, vagy elsőre elmegy mellette? Még nem járt itt, még nem is találkozunk. Nyílik. Benne hagytam a zárban a kulcsot, hogy ha bejött, be tudja zárni. Szia, szia. Lekabátol, leveszi a cipőjét. A zárban fordul a kulcs. Rájött, ügyes. Beszélünk, beljebb jön. Az ablak felé nézek, nyitva hagytam. Örülök a találkozásnak, énis. Meséljem el, miért akartam találkozni. Elmesélem. A nyitott ablakban lógó függönyt megvilágítja az utcalámpa. Szöszmötöl mögöttem. Furcsán ér az ujjaimhoz. Feltámad bennem az éber kíváncsiság, vajon mit fogok érezni. Figyelni kezdem magam. Bilincs záródik a csuklómon. Francba, a kurva bilincs, utálom. Szoros. Ez a legelső fokozat. Ah. Zárja a másik kezemen is, azután az arcom előtt kinyit egy szatyrot. Nem, nem, a francba. Pár pillanatig megszáll a pánik, hogy a kezeim bilincsben, az arcomra pedig szatyrot készülnek húzni. Egy mocskos szatyrot. Már a fejemen is van, nem nejlon, valami műanyag szövetszerű, próbálgatom, egyelőre elég levegőt kapok. Szatyor van a fejemen. Nevetséges vagyok. Józan.
Mögém simul, motoszkál valamit. Közben mintha... igen, övcsat csörgést hallok. Pavlov kutyája. Arra fordítom a fülem, a gyomrom összeugrik, nyelek egy nehezet. A légzésem felgyorsul, a szám kiszárad. Igen, igen, nadrágszíj! Már a nyakamban is van, úgy húzza össze, hogy a szatyrot is ráfogja vele a fejemre. Ahogy a széles hurok összecsúszik a nyakamon, futótűz lepi el a testem. Kezdődik.