Végre - subom feljegyzései...

Fájdalomba dermedve fekszem a földön, az ágy mellett. Néhány másodpercre elsötétül előttem minden, testemet kiveri a jéghideg veríték, miközben erős hányinger kerülget. Erőtlen, magatehetetlen vagyok. Már néhányszor éreztem ilyet életemben, de mindig csak olyankor, ha már igen-igen beteg voltam, és elfogytak lényem kimeríthetetlennek vélt tartalékai. Most azonban nem vagyok beteg. Egészséges vagyok, mégis szinte öntudatlanul heverek a padlón, és az ájulás ellen küzdök. Egyetlen gondolatom van csupán: össze kell szednem magam!
Szaggatottan veszem a levegőt. Nem kapkodva, inkább ijesztő kihagyásokkal, mintha csak beleharapnék egyet-egyet a szoba hűvösébe, hogy folytatni tudjam kínlódásomat. Mozdulatlanul nézem a hófehér falakat. Tudom jól, ha egyetlen pillanatig is elveszítem szem elől a fókuszpontul kiválasztott képkeretet, eszméletemet vesztem.
Fáj a vállam. Talán nincs is bőr rajta, - tűnődöm - csak egy darab nyers hús lehet a helyén, nem több… Ahogy a szőnyeg érdes felületéhez ér, pokolian ég; elviselhetetlen. Arra gondolok: milyen jó érzés. Ha fáj, akkor nem ájultam el.
Meg sem próbálom megmozdítani tagjaimat. Felesleges is lenne erőlködni, hiszen agyam most épp a lélegzetvétel súlyos feladatát szeretné problémamentesen megoldani, a többi alkatrész várhat a sorára. Pihenj, várj, ne félj… sose félj. - üzeni a bennem élő lélek, aki most olyan idegennek tűnik. Ki vagy Te ott legbelül? Nem ismerlek…
Újabb érzés: fázom. Miért van itt ilyen hideg? Gyűlölöm a hideget, teljesen kikészít. Most is azonnal leblokkolok, és törékeny porcelánbaba testem reszketni kezd. Képtelen vagyok felvenni a harcot a rám törő, számomra fagyosnak érződő léghullám ellen. Kétségbeesem; meddig kell még itt feküdnöm?
Ez a póz is, ahogy itt heverek, nos hát… nem a legkényelmesebb. A hajam belelóg az arcomba, igencsak zavar, és csiklandozza az orrom. Jó lenne kisimítani onnan, de nem tudom megtenni. Azon felül az egyik kezem beszorult a derekam alá. Máskor figyelek az ilyen apróságokra, - határozom el magamban, de rögtön azt is hozzáteszem gúnyosan: ha tudok.
- Gyere fel az ágyra! – hallom meg végre a hangját, ám nem tudok eleget tenni a parancsnak.
-… nem tudok… - lehet, hogy el sem jut hozzá a hangom; döbbenek meg, meghallva saját magamat, hiszen olyan elhaló.
- Miért nem tudsz? Gyere! – utasít újra ingerülten.
-… nem tudok… fel kell emelned…
- Micsoda?!
-… fel kell emelned… - ismétlem meg, és ez már hat.
Kissé dühösen mászik ki az ágyból, és ehhez mérten nem túl kedvesen ránt fel a földről. Kötelékeim megfeszülnek és bevágnak. Rádob az ágyra, mint egy zsákot, de aztán meggondolja magát.
- Gyere, állj fel, ide. – mutat maga elé a földre.
Megrázom a fejem.
- Nem tudok.
- Gyere!
- Nem tudok… oldozz el…
Szemembe fúrja tekintetét, és nem kell többször kérnem. Szó nélkül elkezdi letekerni rólam a kötelet. Bokámtól indul, és sietve halad, hogy megszabadítson látható szenvedésemtől. Csuklóimról már önmagam rázom le a kötelet, és fellélegezve nyújtózom ki az ágyon. Testem elgémberedett, és most zsibongva üdvözli a szabadságot. Látom, hogy a kötél mély nyomokat hagyott rajtam, helyenként fel is horzsolt.
Hátam alatt érdesnek érzem a lepedőt, végigsimítok rajta. Tenyeremre gyertyaviasz tapad. Rögtön eszembe jut, ahogy megkötözött testemen végigöntötte. Beleborzongok. Perceken keresztül, csepegett, folyt rám a forró viasz. Nem sikoltottam, hanem egyenesen üvöltöttem a fájdalomtól. Vonaglottam és próbáltam kitérni előle, de teljesen esélytelen voltam. Aztán mellém feküdt az ágyba, és kezével törte fel a mellemre és puncimra száradt gyertyaréteget. Tetszett neki, ahogy pereg le rólam a dermedt viasz, és nem elégedett meg azzal, hogy csak a kezével művelje ezt a kényes feladatot. Behozott egy kést, és mint halról a pikkelyt, akkurátusan lekapargatta rólam az egészet. Félelmetes volt....