emlékeim tárháza

...azon a napon meleg volt és korán jött az este.
Volt valami különös a sötétség erejében. Átszőtt mindent és kérlelhetetlenül maga alá parancsolta
a világot.
Bársonyosan selymes, mély színeivel behálózta a létező világ minden mozzanatát.
A fákat, a bokrokat, a rétet mindent átjárt, semmi sem kerülhette el hömpölygő, mély folyását.
Elrabolta az érzékiség minden szikráját. Magáénak akarta a látás, a tapintás, a hallás ás
az illatok érzésének örömét és egyedülállóságát.
Felment a fák koronájáig, behatolt a bokrok legmélyébe, rátelepedett a rétek, mezők virágaira.
Körbefonta, majd karjaival behálózta az utak, ösvények rejtekét. Mindent, a létező világ minden
csíráját és egyediségét maga alá parancsolta.
A vándor az erdő szélén állt. Körülnézett, de már nem látott mást csak a mélyen hömpölygő, lépteivel
és suhogó, selymes hangjával mindent magába záró sötétséget. Érzékei, a látás öröme, a hallás élvezete,
az illatok mámora és a tapintás valósága, mind-mind a sötétség lábai előtt hevertek. Félelmében és kétségbeesett
kiszolgáltatottságában a térdeire rogyott. Tudta, ebben a pillanatban tudta, nincs visszaút. Nem tudja többé
a valóságból érzékelni mindazokat az örömöket, melyek a sajátjai lehetnek, melyektől a vándor átélheti azokat
az emlékeket, benyomásokat, hangokat, ízeket, amik őt, mint önálló, egyedi személyiséget megalkotják.
Kezeivel próbálta kitapintani a felszínen valaha megbúvó ösvény maradványait, szemével a fény maradék
csíráit kereste a távolban, arcán a lágyan lengedező szellő pajkos táncát kereste. Mindezek azonban a sötétség
lábai előtt hevertek. Minden pillantására szeme a bársonyosan puha, vastagon hömpölygő sötétséget szívta
magába, kezei minden mozdulat után a fekete éj sötéten csillogó bőrét érinthették. Minden lélegzetvételnél
orrán keresztül az este feketén lüktető illata járta át testének minden zugát, lelkének minden bánatát.
Tárggyá vált, személytelen, a világot önmagától érezni és érzékelni képtelen eszközzé. Már nem térdein állva
próbálta kétségbeesetten keresni maga mögött hagyott világát, összehúzva magát feküdt a földön miközben arcán
könnycseppek jelentek meg. Semmije nem maradt, ekkor rádöbbent arra a visszavonhatatlan tényre, hogy az
egyedüli, ami megmaradt abból a világból, ami az övé volt, amiben otthon érezhette magát, amit alakíthatott,
az az emlékei. Egyedül az emlékei maradtak meg számára. Összekuporodva a földön, a sötétség
lábai alatt, sírva és kiszolgáltatva emlékei ízét ízlelve próbált a körülötte fénylő, feketén suhogó világ
csizmái alól kibújni. A sötétség azonban minden eddigiénél nagyobb súllyal, erősebb karokkal nehezedett
a vándor fölé. Kezeit átfonta vastag láncaival, lábaira bilincset rakott, csizmás lábával arcát addig taposta,
míg a kiszolgáltatottságtól emlékei megfélemlítve visszabújtak kuckóikba. A sötétség azonban nem ezt akarta.
A sötétség nem az emlékek bezárását, az emlékek elfojtását követelte, a sötétség a vándor eddigi emlékeinek
száműzését, a vándor lelkéből történő örök száműzését vágyta. Helyükbe pedig új, csak őhozzá kötődő,
az ő parancsainak és vágyainak engedelmeskedő emlékeket kívánt.
Ekkor megszólalt egy minden érzékiségébe női de ellentmondást nem tűrő hang. -Az emlékeidet akarom.
A vándor összerezzen lelkében és testében egyaránt, majd önkéntelenül térdeire állt. A női hang irányába
fordult, kezeivel a sötétséget tapogatva, térdein állva, négykézláb elindult a hang irányába. Két kezével
megérintette az előtte álló csizmájának orrát. Tenyerével végig simította, majd a másik csizmát is végigsimította
kezeivel. Közelebb hajolt a csizmákhoz arcával, majd összekuporodott azok előtt. Megnyugvást érzett. A
sötétség eljövetele óta először érezte, hogy ismét van valóság, ismét vannak, lehetnek érzékei. Ez a női
hang engedte, hogy ismét hangokat hallhasson. Ez a női hang engedte, hogy ismét tapinthasson, hogy kezeivel a csizmáit érinthesse.
Ez a női hang ismét engedte, hogy láthasson, hogy csizmáit láthassa. Ez női hang engedte, hogy illatokat érezhessen,
hogy csizmájának illatát magába szívhassa. Ez a női hang azért jött, hogy elvegye a vándor korábbi emlékeit és megteremtse
azokat az új emlékeket, amelyek csakis és kizárólag ehhez a női hanghoz köthetők. Ez a női hang érte jött, hogy lecsupaszított,
kétségbeesett és megalázott valamikori énjéből egy új, lényt teremtsen. Ez a női hang a vándor teremtője lett, kizárólagos
tulajdonosa. Az egykori vándor pedig, ennek a női hangnak a teremtménye, kizárólagos és kétségbevonhatatlan tulajdona.
És a teremtmény, akit valaha vándorként ismertek hálás volt, mérhetetlen hálát érzett. Már nem kereste tovább egykori
emlékeit, nem ízlelte azokat, mert nem találhatta többé.
Érted jöttem, elvettem az összes emlékedet-mondta a női hang. Ezentúl tőlem kapsz mindent, amit majd emléknek fogsz hívni.
Én vagyok a teremtőd és te vagy a teremtményem. A tulajdonom vagy és te a teremtődnek fogsz szólítani. A világot, amit érzékelhetsz
én teremtem és engedem számodra. Az általam engedett világ lesz számodra az emlékeid tárháza.
A teremtmény, teremtője csizmái előtt térdelve, kezeivel átkulcsolva azokat, arcával a csizmákra borulva, búcsút intett utolsó
elszakított emlékeinek is. Látta tovaszállni egykori világát, érzéseit, örömét, vágyait, miközben teremtője egyik csizmás
lába lassan fölemelkedett, a teremtmény fejére lépett, és hozzányomta annak arcát, szorosan a másik csizma orrához.
A teremtmény ekkor önkéntelenül, teremtője parancsa nélkül megcsókolta azt………