Kínzódnánk Önnél (3)

Utasítottam, hogy öltözzön fel, de tanga helyett bikinit vegyen fel alulra. Közben a férjet is leoldoztam s annak is hozattam fürdőnadrágot a nejével. Majd utasítottam öltözzön fel a fehér nadrágjába és a matrózcsíkos pólóba. Ekkor összebilincseltem a csuklóit, majd a kocsihoz vittem s beültetve újra oldalra döntöttem és a csuklóit a bokáihoz bilincseltem. Lezártam a házat és mi is beültünk a kocsiba.
Leérve egy eléggé elhagyatott részen, a nádas mellett állítottam le a kocsit s kinyitottam a hátsó ajtót s a csuklóinál megbilincselt srácot láncra fogtam s bevezettem a nádba a pallón. A palló végéhez egy vitorlás volt kikötve. Beszálltak, majd a pasit a padlóra fektettem hasra és újra összebilincseltem hátulról. A csaj csak nézett, s intésemre leült a padra. Felhúztam a vitorlát, kivezettem a tóra a hajót. Már eléggé eltávoztunk a parttól, mikor a srác megszólalt:
- Minden különleges kérést tudsz teljesíteni, Uram? – kérdezte meg.
- Attól függ, de általában igen. –feleltem nevetve s rá néztem. – Mit szeretnél?
- Nagyon szeretek vitorlázni, de ritkán van erre alkalmam. Engedelmes leszek továbbra, ha kicsit megengeded Uram, hogy vezethessem. – könyörgött, észre sem véve, hogy letegezett. Csak arra kapta fel a fejét, mikor a neje megkérdezte:
- Te tudsz vitorlást vezetni? Mikor van erre időd és hol? Kinek a hajóját vezeted? – záporoztak a kérdései. A srác összerezzent, most értette meg, hogy hallgatni arany.
- Haljam, válaszolj, ha kérdeztelek! – sürgette a felesége.
- Sok mindent nem tudsz még. – kezdte a férj, majd folytatta: - néha tudok csak lejönni a barátokkal ide, itt tanultam meg vitorlást vezetni, de vizsgázni nem volt időm még.
- Nekem sohasem mondtad ezt a lehetőséget. Csak nem mással jársz le vitorlázni?– duzzogott a nej. A srác sóhajtott, de nem válaszolt. Itt léptem közbe:
- Vezetheted a hajót, ha tényleg engedelmes leszel s teszed majd, amit mondok. – örvendeztettem meg s kioldoztam a kezeit, hogy tudjon ténykedni azokkal.
Nem volt túl gyakorlott, de azért elvezette a hajót. A kívánt irányban tartotta és jól is fordult. Igaz, néha segíteni kellett, mert a két vitorla kezelése időnként meghaladta az erejét. A hajóval már a Tihanyi félsziget és Szántód között haladtunk, mert ki akartam kerülni a hajóforgalom útvonalából, attól minél távolabb lenni. Jó szelünk volt, így hamarosan Badacsony felé közeledtünk. Kint maradtunk a tó közepén, kevesen voltak körülöttünk. Nem hiába hétköznap és tavasz volt még, nem igazi szezon.
- Akkor itt az idő, hogy beváltsd szavadat, ígéretedet! – szóltam a sráchoz. – Vetkőzz!
- Itt? A tó közepén? – kérdezte értetlenkedve a srác s nézett rám.
- Igen, itt. Itt fogsz mezítelenül szolgálni, mint hajóinas nekünk. – feleltem. A srác bólintott, lekapkodta a fehér pantallót, a matrózpólót és a fürdőnadrágját is magáról s ott állt már egy szál faszban. Mereven nézte a nejét, de az lesütötte a szemét.
- Hozz italt nekünk és magadon szolgáld fel! – utasítottam. A srác újra zavarba jött ezt hallva, de elindult a kajütbe, felnyitotta a bort, tett két poharat is a tálcára, felhozta, de megakadt. – Feküdj hanyatt és vedd a kezedbe az üveget, majd óvatosan öntsd a köldököd fölött a mellkasodra és mi majd onnan felszürcsöljük! – magyaráztam el.
Így is történt, de néha elcsurgott a nedű és sietni kellett, ezért nem csak szürcsöltük, de haraptunk is egy kicsit a mereven álló dákóból is. Sziszegés s nevetés kísérte. Mikor meguntuk, a srácot kikötöztük a nagy hajókerékhez háttal és már nem azt, de kezeit, lábait, farkát fogva irányítottuk a hajót jobbra-balra, kanyarokat téve. Még az árbochoz is kikötöztem állva, hátratett kezekkel, előre álló, merev farokkal, amire kis zászlót is rögzítettem. A nejnek nagyon tetszett, fényképezte is. Végül a kajüt tetejére kötöztem ki álló dákóval és a nej itt is alaposan meglovagolta. Mindketten nagyon élvezték ezt, de én észrevettem, hogy a nej nem vett észre semmit, azaz nem érzékelte a srác kék kköves ékszerét a farkában. Megkérdeztem tudnak-e úszni s igenlő válaszukra engedélyt kaptak egy csobbanásra és a hajó körüli úszásra. Mikor kifáradtak és már hazafelé állítottam a hajó elejét, felhúztam a fedélzetre őket.
A szél erősödött, ezért gyorsan hazafelé vettük az irányt. Ők még nem észlelték a jeleket, de hamarosan a tópartján már látni lehetett a fellőtt piros rakétákat, forgó vörös fényeket a kikötőkben és a Bakony felett a sötétlő eget.
- Vihar közeleg? – kérdezte meg ijedten a srác.
- Igen, sajnos. – feleltem s megnyugtatóan hozzátettem: - Haza már nem érünk, ezért a vízen vészeljük át. Vegyetek fel mentőmellényt és kössétek is ki magatokat valamihez!
- Ennyire komolyra fordulhat a vihar. – szeppent meg a nej is s a srác keze után kapott.
- Bocs, de minden kézre szükségem van a hajó vezetéséhez s az övére! Segítsen nekem. Te meg főzz teát egy nagy kancsóval!– adtam ki a parancsot.
A szél zúgott, a tó hullámzott, tomboltak az elemek, de biztonságban voltunk. Jó két óráig tombolt, majd eleredt az eső is, ami csillapítja a vihar erejét. Este hatkor már újra bágyadt napfény látszott, mielőtt lebukott volna a Bakony mögé a Nap. Körül néztem s megnyugodva hazafelé vettem az irányt. A csaj kicsit félt még, de mi fiúk már urai voltunk a hajónak. Itattam velük egy-egy kupica vodkát s mehettünk. Már lassan sötétedett, de azért még hazataláltunk a pallónk végéhez. Igaz a kikötés után a rögzítést már lámpafénynél tettem meg. Meleg volt az este, ezért nem siettem, kikötve a hajót újra kezelésbe vettem a srácot a hajón. Lemeztelenítettem, majd kitárt lábakkal kikötöztem a bum fához, és a vitorlarúdhoz. Ott állt széttárt lábakkal, megvilágította a telihold. Ekkor csillant meg a Hold fénye az „ékszerén”. A lány is észrevette, odahajolt és felkiáltott:
- Mi ez itt rajtad? – kérdezte hitetlenkedve.
- Ez, csak egy kő, ékkő, kék köves ékkő. – szólt a srác olyan unottan, mintha már sokszor hallott kérdésre kellene válaszolnia. A lány közelebb hajolt, meg is tapogatta és hitetlenkedve kérdezte tovább:
- Mikor szerezted? Ez nem volt benned még a présháznál. – állította.
- Dehogy is nem. – vágta rá határozottan a srác azonnal.
- Vedd ki, vagy ezzel nem hatolhatsz belém! – sziszegte a csaj a férjének. Az csak nevetett s rám nézett. Én megszólaltam:
- Igen, már a présházban megkapta, így mikor a tó közepén meglovagoltad, már rajta volt. Én észrevettem, hogy nem érezted. Tényleg nem? – kérdeztem meg én is hitetlenkedve nézve a nejét. Az ingatta lassan a fejét, míg gondolkodott.
- Biztosan nem éreztem, feltűnt volna. – morfondírozott félhangosan.
- Hadjuk, nem ez a lényeg. – sürgette a srác a nejét. – Inkább azt mond, tetszik-e? Mert, ha igen, maradhat(na), ugye Uram? – s kérdőn nézett rám. Vártam a lány válaszára.
- Hát, érdekes, nagyon, de azért nem szeretném, azaz mégis, lehet(ne). Be tudod magad is tenni és ki is tudod venni? – kérdezte meg végül. A srác igent intett a fejével.
- Akkor maradjon, majd megszokom, de lássuk csak… - szólt és huncut mosoly villant a szemében. Odalépett a férjéhez, hogy megsimogassa azt, de közben erősen rászorított a markával. A férj felhördült:
- Ereszd el, Te ostoba. Érzékeny ám nagyon. Óvatosan ingerelni a kicsikét. – hallatszott.
- Majd otthon a présházban, világosban megnézed. Most engedd el, mint ahogyan én is őt! – mutattam a srácra és eloldoztam. – Így jössz ki a kocsiig vezetőszáron, s ott bemászol hátra, így, meztelen! Megértetted?
- Igen, Uram! – szólt a srác, nem ellenkezett, jött s mászott be hátulra. A csaj mellém ült, de mikor indítottam megkérdezte tőlem:
- Nem kártékony ez benne?
- Nem, dehogy. Orvosi fém, nyugodtan viselheti. – feleltem megnyugtatóan.
- S ezt én is használhatom, Uram? – kérdezte és megmutatta a benne lévőt.
- Hol szerezted? A hajón? – kérdeztem nevetve, mikor ráismertem mit tart benne.
(folyt. köv.)