Mester meg a Személyi edzők (2)

Még mindig a Mesterre figyeltek, meg főleg egymásra, így nem vették észre a távolabb felállított eszközt. A gyakorlatok végén a Mester a kúthoz parancsolta a subokat, húzzanak maguknak vizet, ha inni akarnak. Míg ezzel voltak elfoglalva felkészítette az előbb már odakészített eszközt az indulásra. A kúttól a subokat még behajtotta a házba, hogy cseréljék le futócipőkre az eddigiek használtakat. A subok egymásra néztek ezt hallva, de nem nagyon volt idejük bámészkodni, mert lecsapott a rövidebb korbács s gyorsabb mozgásra ösztökélte Őket. Kilépve a házból vehették csak szemügyre a távolabbi fánál álló eszközt, ami nem volt már, mint egy könnyű homokfutó. Két, nagy kereke volt. A subok kaptak egy széles nyakörvet, majd azoknál fogva a két rúd végén lévő karikákhoz lettek kapcsolva, de úgy, hogy a rudak külső oldalán álltak. A Mester most eligazította újra a köteleket, de most a nyakukon vetette át azokat, majd keresztbe vezette a mellkasukon, úgy át a hónaljaikban és kerültek a kötelek végei a Mester kezébe. Már sejtették a subok mi következik. Lovak lesznek, s úgy húzzák a Mestert, aki közben felült a homokfutó bakjára és megcsördítve az ostort, indította a „lovait”. Kezdetben csak békés ügetésre fogta azokat, de kiérve a kiserdőből a nyílt terepre megtorpantak a „pacik”. Lecövekeltek mindketten. Hátra néztek a Mesterre, aki békésen üldögélt a bakon és szemlélődött. Nem akarta észrevenni, hogy a lovai megtorpantak. Jó ideig így álltak, mikor végre megrántotta a gyeplőiket és lesújtott a popóikra a kezében lévő lovaglóostorral. Erre már megugrottak és trappban kezdtek haladni az erdő melletti úton. Kanyarodott az út. Ahogy kiértek a kanyarból megint megtorpantak a lovak, mert az úton szemből egy másik könnyű homokfutó közeledett, nagyobb iramban, de hirtelen azt is lefékezték s a két bricska pár méterre megállt egymástól. A másik homokfutón két fiatal szemrevaló csaj ült, az egyik hajtott. Mindketten alig viseltek valamit magukon: felül egy topot, alul forrónadrágot, a fejükön szalmakalap volt. Látszott kidülled a szemük, leesett az álluk az előttük álló bricska húzóit látva, pedig azok iparkodtak a lehető legkisebbre összemenni. Sok mindennel sikerült is, kivéve a dorongjaikkal, mert azok nem hogy összementek volna, de még csak most ágaskodtak igazán. A lányok elnevették kínjukban magukat s megszólaltak:
- Szép napot, bátyám! Merre, merre lesz az út? – kérdezték a Mestert.
- Csak gyakoroljuk kicsit az egyenletes haladást – válaszolta az huncutul nézve a lányokra és a „lovaira”. – Még nem szoktak össze, csak most kezdték. - tette még hozzá magyarázóan.
- Szépek a lovai – szólalt meg a másik, a szöszi is – kár, hogy ilyen izzadtak, mert szívesen megsimogatnám a ….- akadt el a szava és sütötte le a szemeit izgalmában s nyelt egyet.
- Csak tessék ifjú hölgyeim! –szólította fel Őket a Mester s a szája szélében a nevetés bujkált. – Tapogassák csak meg ezeket! Nemes vérvonalból valók, de nem törékenyek - tette hozzá kuncogva. Fokozva a lányok, de a lovai zavarát is, még fokozta azt, ezt is mondva: - Szeretik nagyon, ha értő kezek szelíden bánnak velük!
A lányok viháncoltak, valamit sugdostak egymásnak, majd lassan, egymást biztatgatva csak lekászálódtak a bakról. Közelebb léptek a „lovakhoz”. A szöszi bátran meg is simogatta a hozzá közelebb lévő pej haját, hátát, majd már a mellkasát is. Megakadt, de csúszott tovább lefelé a keze. Bár nem mert odanézni, de megérezte, hogy a pej dagadó szerszámát is elérte, azt is megsimogatta. A paci erre kiengedte az addig magában tartott levegőt, ez okozta a sziszegő hangot. A szöszi felkapta a fejét ezt hallva, összeszedte bátorságát és odanézett. Már meg is markolta azt, amit eddig csak simogatott. Alaposan megszorongathatta, mert a pej megtántorodott, de érezve a hám húzását, mégis csak kiegyenesedett. Sőt, egyre délcegebb tartásba helyezte magát a szöszi előtt. Az végre szembe fordult a pejjel, belenézett a szemébe is, mikor újra összeszorította a markában tartott dorongot és jó párat rántott azon. A pej megint felszisszent ezt érezve, de megtartotta büszke tartását. Sőt, szinte már kidüllesztette a mellkasát, behúzta a hasát s felszegte a fejét is. Egy ideig így néztek egymás szemébe a szöszivel.
Közben a fekete is megbátorodott, megkerülte a rudakat. Ő a másik pejhez lépett, de elsőre csak végigmérte s megszólalt:
- Jól választottál Ivett, a tied nemes vérvonalú, de ez csak egy gebe – vágta oda lefitymálóan társának, miközben rácsapott annak hátára. A pej felhorkant ezt hallva, de rándult a hám a Mester kezében, így nyugton maradt. A Mester szólalt meg:
- Megértem kisasszonykám, ha nem tetszik a lovam Magácskának, de sértegetni azonban nem engedem! Még ki sem próbálta mit tud, s már fitymálja. Ez így nem fair.
- Ugyan Apóka, mit tudhat ez a gebe? – folytatta a verbális fitymálást a fekete. – Szép gömbölyű a feneke, a lábai ugyan kidolgozottak, izmosak, láthatóan jól használhatók, de nem biztos, hogy ez mindegyikre igaz! – bökte ki még sunyin a fekete odanézve, majd elkapva a tekintetét már a szöszire nézett. Az felnevetett ezt hallva s közben simogatta mindenhol a maga pejét, aki láthatóan nagyon élvezte ezt.
- Mondtam már, hogy ne sértegesse se a pejemet, se engem, mert megbánja kisasszonykám! – húzta össze a szemét a Mester és éllel ejtette ki a szavakat.
Az csak vállat vont. Ekkor a Mester elengedte a pej köteleinek végét, aki már nem érezve azok húzását, viszont érezve a fenekén a lovaglóostor csapását előre ugrott, átkarolta a feketét, felemelte a földről. A fekete kalimpált a lábaival és sikoltozott, hogy azonnal tegye le, mert olyant tesz, hogy maga is megbánja. Mikor nem használt, megpróbálta hátrafelé rúgva eltalálni a nemes szervet, azonban erre számított a Sub1 s még erősebben fogta át a feketét s szorította magához. Igaz kezei a mellei alatt karoltál át a feketét s az lassan kiakadt, mert nem kapott levegőt a szorítástól. Kapkodta a levegőt, majd felkiáltott:
- Eressz már el, Te gebe! – sistergett a hangja a feketének a dühtől.
- Nem addig, míg abba nem hagyod a rúgkapálózást, le nem higgadsz. – szólalt meg csendesen Sub1. – Sok mindent tehetnék még Veled, erőmből tellene, de nem teszem, mert védtelen nőszemély vagy.
- Tegyél csak le, engedj el s megtudod mit ér az erőd velem szemben. Úgy odanyekkentelek a földhöz, hogy társad fog összekaparni onnan. – bőszült fel a fekete.
- No, no, csak nem amazonként akarsz birkózni velem? – kérdezte nevetve Sub1.
Le is tette a feketét a földre, de fürgén hátra lépett. Szerencséjére. Mert a fekete, hogy földet érzett a talpai alatt megpördült és rúgott a srác felé, de nem talált. Az meg egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, mozdult s állásba állva várta az újabb támadást. A fekete nem késlekedett, próbált közelebb kerülni a sráchoz. Próbálkozott még, de már látszott, hogy az gyakorlottabb a kézitusában. Hamarosan a fekete kifulladt a harcban. A srác ekkor újra átkarolta hátulról és lefogta kezeit. Oly erősen húzta magához, tartotta a testéhez szorítva, hogy a fekete érezte annak feszülő dorongját a fenekénél. Már nem tiltakozott, inkább elernyedt s izgett-mozgott, hogy jó helyre kerüljön a dorong vége. A srácelmosolyodott, rájőve mi a fekete célja. Azonban a Mester megelőzte, mert megszólalt:
- Szép időnk van ugyan, de meg is izzadtak, meg azért ez túl nyílt terep itt az erdőszélen. Ha szabad a Kisasszonykákat meghívni hozzánk egy frissítőre, s egyébre, akkor mehetnénk is.
- Köszönjük, elfogadjuk – szólaltak meg egyszerre. Egymásra néztek, majd vidáman még azt is hozzátették: – Bricskát is cserélhetnénk esetleg, hiszen Apóka lovai ismerik az utat, a mieink meg Apókával jöhetnének utánunk. Így kellemes lenne mindenkinek. – kacagtak csilingelve s „pejek” is csatlakoztak hozzájuk. A Mester bólintott, majd átszállt a másikba s ennek gyeplőit odaadta a lányoknak. A fekete kissé ügyetlenül szerszámozta fel újra a „paciját”, de végre az is sikerült, így indulhattak hazafelé.
Elől a két büszke, fenntartott fejű (mereven álló farkú) pej s utána a másik homokfutón a Mester.
(folyt. köv.)