Cs. története XXXII.

A tőlem telhető leghalkabban kimásztam az ablakon. Aztán indián felderítőket megszégyenítő osonásba kezdtem. Lábujjhegyen közelítettem meg a célt – és, bevallom, randa dolog, de magamban már előre röhögtem az elkövetkezőkön.

Mikor már hallótávolságba értem, „kimeresztettem” a fülemet és egy felettébb érdekes – és legalább annyira jellemző – társalgás foszlányait sikerült elcsípnem. A hölgyek fojtott hangon társalogtak, azt nem mondhatnám, hogy kifejezetten kedélyes stílusban.

- … feketére verlek! – sejtelmem sincs, vajon kitől származhatott a mondat-töredék.
- De Úrnőm, kérem, nem mondhatja, hogy ÉN lennék a hibás!
- De igen, te kis ribanc! Ha nem bosszantasz fel, akkor nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe! Na, megállj!

Sajátosan női észjárás. Az meg sem fordult a fejében, hogy ő maga adta az ötletet nekem, azzal, hogy olyan látványosan kipenderítette Suzyt a lakásból.

Ideje volt, hogy némi feszültséget vigyek a jelenetbe.

Egyszerű feladat volt, csak némi zajt kellett csapnom. Meg is tettem, méghozzá jó látványosan – akarom mondani jól hallhatóan. Aztán persze megint megmerevedtem, mint egy kőszobor és meresztettem összes füleimet.

- Te, hallod?
- Mit, Úrnőm?
- Hülye picsa! Valaki járkált itt az előbb! Ha jön valaki, mi meg itt állunk meztelenül, elém állsz és takarsz!

Suzy vélhetően érezte, hogy ez nem az a pillanat, amikor érdemes megpróbálkoznia egy ellenvéleménnyel.

- Igenis, Úrnőm!

Végül is, igaza volt, jobban öltözött akkor sem lesz, ha nem takarja ki a Kedvesemet az esetlegesen feltűnő idegen szemek elől … viszont a későbbi következmények súlyát nagyban mérsékelheti az jelen pillanatban tanúsított engedelmesség.

Újabb trappolásba kezdtem, majd, hogy valami félreérthetetlen zajt is keltsek, jó hangosan kinyitottam, majd becsuktam a postaládámat.

- Úristen, tényleg jön valaki!

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne röhögjek fel hangosan. Ledobtam egy reklámújságot. Aztán felvettem. Csoszogtam, a torkomat köszörültem – és mindezt egyre közelebb a kéretlen nudista klub két nőtagjához.

- … ide, elém, te ribanc!
- Jobban nem tudom takarni, úrnőm!

Szegény Suzy észre sem vette, hogy ezzel a kettejük közötti testalkatbeli különbségre tett félreérthetetlen célzást.
A csattanás, ami az utolsó mondatot követte, magáért beszélt.

Egyre közelebb csoszogtam. A feszültségre szinte rá lehetett könyökölni.
Még egy utolsó trükköm maradt, elejtettem a kulcscsomót.
Felvettem, aztán némi torok-köszörülés kíséretében kiléptem a sarok mögül.

Suzy a szó legszorosabb értelmében a testével óvta Cs.-t az avatatlan tekintetektől, még a karját is kitárta, hogy minél többet takarjon.

- Uram! Ön, hogy kerül …? Mi tör …? – a szavak elhaltak a levegőben, szinte láttam amint a papír tantusz a padlóig libeg Kedvesem fejében.
- Úúúúúúú! EZ nagyon gonosz volt Öntől, ÉDES URAM! Állj már félre, te tehén! – utóbbi felszólítás Suzynak szólt, aki lélekben még mindig az állkapcsa darabkáit szedegette a padlóról.

Fel nem foghatta, hogy én, aki éppen az imént zártam ki őket a lakásból, hogyan kerülhettem elő a bejárat irányából.

Kinyitottam az ajtót és vészjósló hangon – még vészjóslóbb tekintettel – sziszegtem.

- Befelé, ostoba lotyók! (folyt. köv)