..a múltam a jelenem, és a jövőm is..

..avagy utazás egy sublélekben..

Eljön, nem jön el, latolgatom a szeret, nem szeret analógiájára, majd belátom, hogy gyerekesen viselkedem. Persze, ha hozzávesszük az önáltatással vegyített bűntudatot, és a lelkemben furán szurkáló fájdalomszerűséget, akkor érthető. Hiába is akarnám semmisnek tekinteni a százezer lakatra zárt múltból előszivárgó emlékeket, ez varázsütésre nem fog menni.
Ma reggel, nyolc harminckor landol a gépe. Most éppen nyolc harmincat mutat az utasváró órája. Próbálom irányítani agyam ezer szálon futó, kusza programjait, de iszonyú nehezen megy az összpontosítás. Két éve nem láttam Őt.
Az eltelt két év alatt igyekeztem elfelejteni, és mindent, ami az elvesztéséhez vezetett.
Miért ment el, ha most így kéretlenül visszatér? Közel állok az őrülethez.
Nyolc ötven. A gép utasai lassan szállingóznak az önműködő üvegajtón keresztül, minden ki-be csukódás felér egy elmebomlással, idegesen próbálom lenyelni a torokgombócaimat, ez legalább leköt pár percre.
Kilenc tizenöt. A kifelé csordogáló emberfolyam már apadozik. Kilenc harminc. Az utolsó utas is átvergődik az üvegajtón.
Az erősebbik felem határozottan irányít: ne találgass, csak fuss el innen!
Nem jött el.
Gondolattalanul indulok a parkoló irányába. Beülök az autóba és pár percig csendesen a kormányra hajtom a fejem.
-Ne fordulj meg, hajts hazafelé!-kemény, rég nem hallott hang utasít a hátsó ülésről.
Meglepődöm azon, ahogy minden agy-, és szívszorító rossz érzés elszáll belőlem egy pillanat alatt. Úgy érzem magam a közelségétől, miként egy fuldokló érezheti magát, amikor egy erős, biztonságot adó kéz ragadja meg.
Eltűnt az elmúlt két évre jellemző fájdalmas hiányérzet, eltűnt és cseppet sem hiányzik.
A lakásba érve még mindig nem merek megfordulni, pedig iszonyatos energiámba kerül betartani, hiszen a látványára vágyom. Vágyaim hadserege kemény csatát vív az engedelmességgel, majd a szememre kötött kendő minden kérdést eldönt. Hátrafogja a kezeimet és a tarkómat simogató, szabályos lélegzetéből érzem, hogy tökéletesen uralkodik magán, mint aki mérnöki pontossággal tervezte, és hajtja végre akaratát. A csuklómra kerülő bilincs hidegségétől megborzongok, túlságosan szorosra zárja, ám még így sem tud olyan maradandóan a húsomba vágni, mint az a bilincs, amelyet évekkel ezelőtt a szívemre csatolt.
-Vágytál már erre?! Valld be, hogy csak erre vágysz!
-Igen..Uram..
​-Nem kell más!
-Nem.
Elsodornak az események, amelyeket most már Ő irányít. Beszívom a bőre illatát, élvezem az érintését és hálaimát rebegek, amiért újra együtt lehetünk.
Azelőtt folyton az egymás iránt érzett, ijesztő szenvedély ellen küzdöttünk, nem is akárhogyan. Mígnem egyszer csak egyedül találtuk magunkat, egymástól távol.
Így még szörnyűbb volt a lét.
Most már itt van.
Hozzáhajolok és nyelvem hegyével finoman végigcirógatom nyakának ívét, egészen a fültőig, így fejezem ki határtalan elégedettségemet.
Egy hörrenéssel dobja el tökéletes önuralmát.
Végre.