Cs. története XXXI.

Nem merném jó szívvel azt állítani, hogy nem lepődtem meg a fejleményen. De az én meglepetésem kutyafülének is csak nagy jóindulattal ment volna el a Suzyé mellett.
Először kétségbeesett dörömbölésbe kezdett.

- Úúúúrnőőőőőőőőőm! Engedjen be, kééééééreeeem!

Aztán alighanem rájött, hogy ezzel előbb fog a szomszédságból előcsalni valakit, mert szimpla kopogtatásra váltott, viszont azt olyan sebességgel tette, mintha egy sztahanovista harkály kereste volna élete hernyóját az ajtóban.
Én odabent még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy az álkapcsom darabjait szedegessem a padlóról.
- Hm … szerintem már kellőképpen megijesztette … engedje be, mielőtt előkerül valaki!
- Hadd szenvedjen a kis ribanc, Uram!

Időközben már gondolkodni is képes voltam.

- Jó, szenvedjen. De ugye, nem gondolja, hogy én meg malmozok közben?!
- Nem … Uram, valóban nem.
- Helyes … akkor … kissé mintha túl lenne öltözve!

Cs. nekivetkőzött – nem is sejtve, hogy az én agyamban már egy felettébb aljas terv körvonalai kezdenek kibontakozni.
Egy kulcs-momentumot kellett csak felismernem. Azt, hogy a lakás meglehetősen elszigetelt a házon belül, így, ha azzal a lehetőséggel nem számolok, hogy a szomszédos trafóállomást éppen most kezdik el felújítani, nem valószínű, hogy bárki is erre járna.

A „nem valószínű” természetesen nem azonos a „lehetetlen”-nel, de az alacsony kockázat fennállása inkább csak javította a helyzetet – és növelte a feszültséget. Emellett a társaság hölgy tagjai szemmel láthatóan nem voltak ezen tény tudatában.
Ismervén a Kedvest, szükség volt még némi előkészületre.

- A kezét! – mordultam rá zordan.

Készségesen nyújtotta, ám maga előtt.

- A háta mögött! – ezen némiképpen elcsodálkozott, de oda nyújtotta a kezét, a háta mögött összekulcsolva, hogy megbilincselhessem.

Miután hátul összebilincselt kézzel, egyébként anyaszült meztelenül előttem állt, megfordítottam arccal az ajtó felé és a fülébe suttogtam:

- És most, Kedves, csatlakozik a barátnőjéhez! – és ezzel kitártam az ajtót és őt is kipenderítettem rajta.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne röhögjek fel hangosan az arckifejezése láttán. Aztán, egy pillanattal később, miután magamba ittam a látványt, bezártam az ajtót mögötte.
Ám a terv a maga teljes aljasságában még csak most kezdett kibontakozni.

Ahogy sejtettem, Cs.-nek szüksége volt néhány másodpercre, hogy kilábaljon a sokkból, utána feltehetően megalakítják a „Mezítelen Szüzek Könyörgő Kórusát” – ahol a „szüzek” kifejezés természetesen csak a költői (mocskos) fantázia szüleménye, nem igazán áll kapcsolatban a valósággal.

Mint mondtam, a terv még csak most fordult a kibontakozás előtti, egyenes szakaszba. Amíg a Kedves emésztette a drámai fordulatot, én az ablakhoz osontam és a lehető leghalkabban kinyitottam.
A lakás a földszinten volt, így csak kellő elszántság volt szükséges a terv következő lépéséhez – és az megvolt. (folyt. köv.)