Vihar

Fülledt, bőrre tapadó nyári este van. A nap már a horizont alatt, de az éjszaka még több órányira jár. Megint percre pontosan érkezem, de most az utcán kell várnom. Úgy szuggerálom a kaput, mintha azt remélném, hogy a tekintetem erejétől hamarabb megpillantom őt.
Nyílik a kapu, komótosan átsétál az utca túloldalára, s én már messziről látom a szája sarkában a mindent sejtető félmosolyt. Könnyedén odalép, de nem csókol meg, csak odaveti a zár pittyenésével egy időben: Szálljon be! Kicsit nyirkos tenyérrel nyitom a kocsiajtót, igyekszem elegánsan beszállni az autóba. Behuppan mellém, s csak akkor látom meg a kezében a kendőt. Szorosan beköti a szemem, és miközben gondosan becsatolja az övem megcsap az ismerős illat, amitől máris táncolni kezdenek az idegsejtjeim.
Nem tudom meddig és merre megyünk, a sötétségtől elvesztem az időérzékem is, némaságától pedig máris kúszik felfelé a torkomban az ismerős szorongás. Szinte végtelennek tűnő idő után érzem, hogy az autó lekanyarodik a szilárd útról, majd nem sokkal később megáll. Indulás óta most hallom először a hangját, ahogyan rám szól, hogy maradjak a kocsiban. Még mindig csak sejtéseim vannak arról, hogy mi fog történni, amikor kinyitja a kocsiajtót, és kisegít. Cipőm sarka belesüpped a laza talajba, karjára támaszkodva botorkálok ki tudja merre.
Amikor végre megállunk, megfogja a kezem és nagyon finoman odavezeti a tenyerem valamihez, amit az első érintés után felismerek: egy vastagtörzsű fa kérgén suhannak végig az ujjaim. Jót tesz az érintése, mindkét tenyeremet és a homlokomat is neki támasztom. A megnyugtató érintés után meghallom a legkevésbé sem megnyugtató utasítást: Ölelje csak át a fát, mert szüksége lesz rá! A következő perc pedig már csuklóim ölelésben összekötözött feszüléséről szól. Arcomon érzem a kéreg mintáját, és az imádott-szigorú kezek már rántják is fel a derekamig a szoknyámat, szinte tépik a hátamról a néhány tenyérnyi topot türelmetlenül kutatva minél nagyobb szabad bőrfelületért. Minden érintéstől egyre nő a forróság az ölemben: tudom, hogy bántani fog, és tudom, hogy mennyire vágyik rá, hogy bántson.
Várnám az első ütést, de helyette olaj csordul a fenekemre, ujjak kutakodnak bennem: Ezt nem engedheti el – suttogja a fülembe olyan közelről, hogy érzem a leheletét. Hiába az olaj, mégis érzem a feszülést, ahogyan beletolja a fenekembe a plugot. Visszatartom a levegőt, arra koncentrálok, hogy ha kibírom, kiérdemlem majd a dédelgetést.
Az első öt ütés a hátamon csattan, puha korbáccsal, felajzva bennem a vágyat a folytatásra, szinte feledtetve, hogy vigyáznom kell a fenekemre. Amikor azonban meghallom a nadrágszíj semmivel össze nem téveszthető csattanását a tenyerén már tudom, hogy ez csak a ráhangolódás volt. Már az első ütésnél úgy feszítem az izmaimat, mintha az életem múlna rajta. Nem számolok - ha kellene sem tudnék talán, a hátamon lassan patakokban folyik a verejték, remegnek a lábaim, már nem tudom mennyire hangosan sikoltozom, úgy feszülök az érdes fatörzsnek, mintha bármi menedéket nyújthatna a fájdalom elől. Nem tudom hány ütés csattan, csak érzem, hogy a bőröm lassan átváltozik izzó parázshalommá. Aztán egyszer csak hirtelen abbamaradnak az ütések, óvatosan kihúzza belőlem a plugot, és én várom a vigasztaló simogatást, csókot. De hiába várok, hozzám sem ér. Még mindig bekötött szemmel ölelve a fát hallom, ahogy távolodnak a léptei. A döbbenet felülírja testem fájdalmát, nem értem, hogy mi történik, agyam nem akarja elfogadni a tényt, hogy nem érdemeltem ki a simogatást, a vigasztalást.
Felbőg a kocsi motorja, és én nem tudom elhinni azt, ami történik – itt hagy. Valahonnan nagyon mélyről próbál nyugtatgatni egy hang, mégis kezdem érezni a pánik torkomat szorongató szárazságát. A félelemtől, a bőröm izzó fájdalmától és a fülledt, elektromossággal teli levegőtől egyre jobban szédülök, alig bírom tartani magam. Miközben önmagam megnyugtatására némán mantrázom, hogy vissza fog jönni értem – hatalmasat dörren az ég. A nehéz fülledtségbe úgy hasít a vihar kezdete, mint ahogyan a bőröm hasadt fel az imént a ki tudja hányadik ütés nyomán. Tudom, hogy perceken belül elkezd zuhogni az eső, mégis inkább igyekszem a légzésemre, a szemgolyómat körbeölelő sötétségre koncentrálni. Várakozom. Valamiért tudom, hogy visszajön értem.
A vihar percek alatt egyre jobban és jobban tombol, már csurom vizes vagyok, úgy ölelem a fát, mintha attól remélném, hogy ennek egyszer vége lesz. Távolról, mintha hallanám az autó hangját, de akkora a hangzavar, hogy nem vagyok biztos benne, hogy ő az.
Csak amikor mögém lépve belecsókol a nyakamba szakad fel belőlem a sírás. Leveszi a kendőt a szememről, eloldozza a kezem. Nekimennék. Gyűlölöm. Gyűlölöm azért amit tesz, hogy megint szembesít azzal, mire vagyok képes érte. Közben tíz ujjal kapaszkodom belé. Még akkor is hangosan zokogok, amikor csitítgatva belém hatol, sebzett fenekemet nekinyomva a fa törzsének. Csak az első orgazmus fojtja belém a sírást - az ismerős érzés, a fájdalmat kiiktató, ritmikus összerándulások az ölemben.
Megint a fának támasztom a tenyereimet, patakzik az eső a hátamra, összemosódik tőle minden – nem tudom mióta vagyok itt, nem érzek fájdalmat, fáradtságot; egyetlen dolgot érzek: őt. Bennem, velem, mellettem, körülöttem. Az eső zaján is áttörő üvöltése, visszhangot kelt bennem, lenyomatot hagy.
Csapzott vadakként ülünk be az autóba, de ahelyett, hogy elindulnánk, magához húz, megölel, és suttogva kérdezi: Ugye nem hitte, hogy itt hagyom?
Hozzábújok, úgy mormolom leginkább a vizes, még mindig forró bőrének: Utálom…