Valódi tündérmese G.1.5.

Gazdám rólam.................nekem.

A férfi igazán domináns hím volt, a társaságban. Minden döntést neki kellett meghozni és érezte a felelőséget is irántuk. Már két éve, hogy társtalan volt és még futó kapcsolatokra sem vágyott, pedig lett volna rá sok alkalom. Nem bírta elviselni a túl emancipált női társadalmat, amit persze a férfinak nem nevezhető, kényelmes, lusta, puhánnyá vált egyedek teremtettek.


Hatalmas nyüzsgést rendezett a több száz ember, de ő csak a tőle megszokott nyugodtsággal szemlélődött, kezében egy pezsgős pohárral. Senki nem tudta és még csak nem is sejthette, mire gondol. Picit elgondolkozott saját erőt próbáló életén, persze arcán a mindig kötelező mosollyal, közben ösztönszerűen sétált a vörös szalon terasza felé, hogy rágyújtson kedvenc szivarára.

A teraszajtóban akkurátusan szinte tökéletes koreográfiával gyújtotta meg a half coronáját, de valamilyen furcsa érzése támadt és kipillantott oldalra.

Egy gyönyörű, rendkívüli vonzerővel rendelkező nő állt mellette egy tipikus kora esti little black dressben. Nem lógtak rajta koh-i-norok, csak egy egyszerű gyöngy fülbevaló volt rajta, ami számára a tökéletességet jelentette. A férfi a másodperc töredéke alatt eldöntötte, hogy Ö az nő aki kell neki. Nem érdekli, hogy férjnél van-e, nem érdekli, hogy szerelmes-e, nem érdekli, hogy ki az. Kizárólag bízott állatias ösztöneiben és megérzéseiben. Nem lefeküdni akart vele, hanem birtokolni az örökkévalóságig.

A társasági etikett szerint megszólította a nőt és bemutatkozott. A nő félénken, de elegánsan odanyújtotta kezét, kézcsókra és szemébe nézett.

Érezni lehetett rajta az megadást és az alázatot a férfi személye iránt.

-Köszönöm Uram, hogy megismerhetem önt, Katalin vagyok,- rebegte szép ívű szájával

Ez volt az a pillanat, amikor, minden megszűnt körülöttük és szinte érezni lehetett, mindkettejükben, még a vér áramlását is.

A férfi szokásától eltérően nem mondta végig a kötelező bókokat, mert érezte nagy vaddal áll szemben. Ekkor eszébe jutott kedvenc mondása, miszerint a „sas nem vadászik legyekre”,- de hol vannak ma már a nagy vadaknak szánt étkek. Hát itt kérem, előtte állt a kis fekete ruhában. Alázatosan, félszegen, de olyan kisugárzással, amit az ember életében csak egyszer, legfeljebb kétszer él át.