Újabb titkok (folyt.)

A férfi azon a pénteken immár 5. alkalommal sietett a Doktornőhöz és úgy érezte, egyre könnyebb már beszélnie önmagáról. Minden alkalommal újabb és újabb titkait mesélte el a szép doktornőnek. Egész pontosan újabb és újabb fantáziáit.
A doktornő pedig minden alkalommal biztosította arról, hogy bátran mesélhet neki mindenről. Akár ezekről a különös fantáziáiról is, nincsen benne semmiféle előítélet.

És ebben a bizalmas légkörben egyszer csak a férfi így szólt:
- Ha tudná, kedves Doktornő, mit éreztem, mikor a legelső alkalommal kifelé menet megláttam a lakása bejáratánál a fogasra akasztott nyakörvet és pórázt. Azt gondoltam: bárcsak én volnék olyan szerencsés, mint a doktornő kutyája és egyszer csak rám tenne ilyeneket valaki...
- Soha nem viselt még ilyesmit, kedves Péter? - kérdezett vissza a doktornő.
- Nem, soha. De nagyon rég álmodozom róla. - válaszolta a férfi. - Őrültség? - tette hozzá a kissé szabadkozó kérdést lesütött szemekkel, zavarában egy tollat kapcsolgatva ki-be, olyan bosszantóan, hogy a doktornőnek komoly erőfeszítésébe került nem rászólni, hogy ezt azonnal hagyja abba. Ehelyett azonban nagy levegőt vett és a legkedvesebb hangon próbált reagálni:
- Nem, nem őrültség. De azt hiszem, most van az a pillanat, amikor be kell fejeznünk a közös munkát. Tudok Önnek javasolni kollégát, ha igényli, de a terápiának velem ezennel vége.

Péter azt hitte előbb, hogy nem jól hall. Aztán mikor eljutott a tudatáig Veronika mondata, akkor teljes kétségbeesés lett rajta úrrá. Minden tagja remegni kezdett, szeme könnyel telt meg... Még a tollat is kiejtette a kezéből, ami egészen a doktornő foteléig gurult.

A férfi odalépett, hogy felvegye, de amint lehajolt, a szép Veronika egy határozott mozdulattal helyezte lábát a tollra.

- Akarja? - kérdezte a doktornő olyan hangon, amilyet Péter még soha nem hallott tőle. - Ha akarja, akkor vegye el, tisztelettel.

Péternek sejtelme nem volt, hogy a doktornő ezzel most mit akar: játszik vele? Netán ez is a terápia része? Lehet nem is gondolta komolyan, hogy vége? Vagy épp azért csinálja ezt most, mert vége van?
Ezer kérdés zakatolt a férfi fejében, de egyetlen szót sem tudott kimondani abban az állapotban. Helyette egyszerűen letérdelt és kézbe vette a doktornő lábát, óvatosan felemelte a tollról és gondolkodás nélkül megcsókolta azt a lábat.

- Mit csinál Maga? - förmedt rá a doktornő. - Eszénél van? Az én lábamat nem csókolgathatja akárki! - itt egy pillanatra elhallgatott, majd kijavította magát: Akarom mondani: senki.

A férfi mégsem tudta abbahagyni. Egyre folytak a könnyei doktornője elvesztése miatt és kétségbeesésében egyre hevesebben csókolta Veronika lábait.
- Tényleg senki? - kérdezte remegő hangon - ám választ nem várt, mert mikor feltekintett, látta, amint a doktornő becsukott szemmel, halvány mosollyal az arcán tűri, ahogy ő csókjaival halmozza el lábfejét.

Aztán a doktornő váratlanul jéghideg hangon így szólt:
- Tényleg senki! Senki a betegeim közül. Akar még a betegem lenni?
- Nem, Doktornő, nem szeretnék, ha helyette a megengedi, hogy a szolgája legyek. - felelt félve a férfi, mert fogalma sem volt, hogy a doktornő egyáltalán érti-e pontosan, hogy miről beszél neki. Aztán egy pillanat múlva megbizonyosodott arról, hogy Veronika egészen pontosan érti minden szavát, mert egyszer csak így szólt:
- Mostantól csak Veronika úrnőnek szólíthatsz. Azonban mielőtt döntenék a sorsodról, előbb ki kell próbáljalak. Úgyhogy a hétvégét nálam kell töltened. Hajlandó vagy erre?

Péter szíve kis híján kiugrott a helyéről, mikor ezeket a szavakat meghallotta...