Titkok

A férfi ránézett az órájára és sietősre vette lépteit. Már csak 5 perc és még két sarokra volt a helytől, ahova sietett. Lélekszakadva rohant. Micsoda kifejezés - ezen tűnődött: nem csak a sietős lépteket jelzi, hanem azt is, hogy a lelke valóban szétszakadva, legalábbis ő így érezte, legalább kétfelé hullva.

Mikor megérkezett a 25-ös számú ház elé, már nyomta is a csengőt, nem maradt egy perc ideje sem a tétovázásra, ha nem akart késni. Dr. Nagy Veronika, ez állt a kapucsengőn. Pár pillanat múlva már hallotta is a nő telefonból már ismerős hangját: "Nyitom a kaput, fáradjon be."

A férfi hallotta, ahogy nyílik a zár és már lépett is be a kapun, majd néhány gyors lépéssel már a bejárati ajtó előtt állt. Nem kellett sokáig várnia, nyílt az ajtó és meglátta az addig ismeretlen pszichológusnőt, akit teljesen találomra, az interneten vadászott le magának. Egyetlen ismerőstől, baráttól sem akart ugyanis tanácsot kérni, kit javasolnának, nehogy kérdezősködni kezdjenek, hogy mégis minek neki pszichológus. Tudta, hogy vagy röhögnének, vagy aggódnának. Egyiket sem akarta.

A nő betessékelte a férfit, majd előrement, hogy mutassa az utat. A férfi csendben követte, gondolataiba mélyedve, mert még akkor sem tudta elképzelni, hogyan is fog majd neki mondandójának. A nő hellyel kínálta, a férfi pedig választott magának egy széket, de arra ügyelt, hogy ne a nőhöz legközelebb eső legyen az. Már ez is sokat elmondott a szakavatott szemeknek arról, hogy a férfi mennyire nem könnyű szívvel érkezett. Keresztbe tett lábai, mellkasán összekulcsolt kezei szintén erről árulkodtak: nincs még "nyitva". És talán nem is lesz.
Mindenesetre hallgatott mélyen, magától egyetlen szót sem szólt. A nő aztán megtörte a csendet:
- Mesél valamit magáról? Elmondja, mi hozta ma ide?

A nő hangja különös módon ért a férfihez. Nem csak a hangja, de a tekintete is. A férfi most először nézett a nő szemébe, aki olyat őszinte érdeklődéssel nézett a szemébe, hogy az nem tudott csendben maradni. Nagy levegőt vett és egyszer csak kibukott belőle az első mondat: "Úgy érzem, nem bírom tovább hordozni a titkaimat. Muszáj őket kiadnom magamból, letennem valahova, ahol jó helyen vannak, mert úgy érzem, agyon nyomnak."

A nő figyelmesen hallgatott. Nem szólt semmit, érezte, hogy a férfi most már valóban beszélni akar, hát hagyta, hadd mondja el, mi nyomasztja ennyire.
És a férfi mesélni kezdett a gyerekkoráról, első szerelméről és első szexuális élményeiről. Majd a későbbiekről. A titkos vágyakról, amelyek egyre erőteljesebben kerítették hatalmukba, a nőkről, akik soha nem tudtak, vagy nem akartak mit kezdeni ezekkel a vágyakkal és akik aztán arra "tanították", hogy jobb ha hallgat róluk és neki egyre inkább az lett az érzése, hogy valami nagyon nincs vele rendben.
- Mondana néhány konkrétumot is ezekről a vágyakról? - kérdezte a nő kissé magára erőltetett hangon.
A férfi elpirult. Hogyan is fogjon most ennek neki, atyaég! Mit fog róla gondolni most ez a nő?
- Ne féljen, minden titka itt marad ebben a szobában. - biztatta a nő újra. És a férfi beszélni kezdett: kötelekről, bilincsekről, fenyítésekről, fájdalomról, megaláztatásról, szolgálatról, uralkodásról. Egyre jobban belemelegedett. Végre kimondhatta ennyi év hallgatás után mindazt, amitől egyszerre irtózott és amire rettenetesen vágyott.

Aztán hirtelen elhallgatott. Belepirult újra a kimondott szavakba. Addig lehajtott fejét felemelte és ránézett a doktornőre, akinek arca szintén vörösen izzott.
- Ó jajj, zavarba hoztam? Ne haragudjon!- mondta a férfi zavart mosollyal az arcán.
- Nem dehogy, csak meleg van itt nagyon. - nyugtatta a nő. - Folytassa csak bátran, ha el akar még valamit mondani.
- El se tudja képzelni, mennyire könnyűnek érzem most magam. Hihetetlenül jólesett most beszélnem. Kérem, ne nézzen őrültnek! Tudom, ezek elég vad dolgok, de nem vagyok bolond. És azt sem akarom elhinni, hogy beteg volnék. El tud engem fogadni ilyennek, Doktornő? Mert csak akkor tudok ismét eljönni Önhöz és őszintén beszélgetni Önnel.
- Természetesen el tudom fogadni, emiatt ne aggódjon. Nekem nem dolgom, hogy megítéljem a vágyait. Csak az a dolgom, hogy segítsek Önnek abban, hogy Ön is elfogadja önmagát ezekkel együtt. Akkor megbeszélhetjük a következő ülés időpontját?
- Természetesen! Örömmel fogok újra jönni.
- Akkor mához egy hétre, ugyanebben az időpontban? - kérdezte a nő.
- Nekem megfelel, itt leszek.
- Rendben, akkor várom.
A férfi sietősen vette a kabátját, a nő pedig kikísérte...

Kifelé menet az előszobából a férfi egy pillanatra belátott a másik ajtón a nő lakásába és szeme nem tudott nem megakadni a fogasra felakasztott nyakörvön és pórázon. Szégyellte magát a gondolat miatt, hogy ha meglát egy vacak pórázt, már attól is izgalomba jön. "Ha tudná a doktornő...hogy mennyire irigylem a kutyáját..ezért a szép pórázért." - suhant át a férfi agyán és ettől azonnal rettenetesen szégyellte magát, hát sietve lépett ki az ajtón.


A kapuban aztán elköszöntek egymástól...
- Akkor egy hét múlva várom. - mondta a nő.
- Rendben, viszlát. - felelte a férfi és elindult.
Aztán hirtelen visszafordult:
- Doktornő! Szabad még egy szóra?
- Persze, mondja csak!
- Nekem is van egy kutyám. Egy gyönyörű hosszúszőrű német vizsla. Az Öné milyen? - kérdezte mosolyogva a férfi.
- Az enyém? Nekem nincs kutyám. - válaszolta a Doktornő kissé értetlenül - és sietve futott vissza a lakásba a hűvös szél elől...
Csak mikor beért és kabátját a fogasra akasztotta és közben keze a pórázba akadt, akkor értette meg a férfi kérdését. És mosoly jelent meg az arcán.:)



A férfi viszont előbb nem nagyon tudta, mit gondoljon...

...de mire hazaért és eldőlt az ágyán, és felidézte a doktornő vörösen izzó arcát (talán nem is zavar volt?), kíváncsiskodó kérdéseit a konkrét vágyairól, és végül a nyakörvet, pórázt - kutya nélkül....egyre inkább az az érzése támadt, hogy a lehető legjobb helyre fordult segítségért...:)

....agya és ágyéka egyszerre kezdett lüktetni a gondolattól, hogy egyszer talán majd ő is megtud valamit a doktornő titkairól..



- D. -