Lélekország

Lélekország


Álmot láttam az éjjel, ősi idők misztikus álmát. Csak Ő és én egy világban, melyről mindenki tud, de senki nem beszél: itt esett meg utolsó találkozásunk.
Hangtalanul suhant felém a föld felett. Néztem arcát, alakját, és tudtam: ismerem Őt. Ott és akkor azonban nem számított név vagy rang, csak két lélek találkozott a szemek tüzében. Vártam és vágytam, hogy végre elérjen hozzám. Tekintetem hívta, a némaság fogságában a szavak léte mit sem ér, ajkunkról párás leheleten kívül más nem röppent fel. Közeledett, karjait kitárta, de engem bénultságom visszatartott. Csak álltam és vártam, mert féltem. Féltem mindattól, ami tudtam, elkerülhetetlen.
Végre hozzám ért, a karok bársonyos ölelésének melege borította be testem, halvány csókjai a ködös erdőben apró, pislogó fényeket nyújtottak. De szél kerekedett, és megint sötét lett, csak alakja izzott vérvörösen testem hideg kékje mellett. Eljött az idő. Nekem kellett volna mindent újra fénybe borítani. De testem béna, lelkem fásult… Szeme kérve kérlel, adjak meleget, adjak fényt, de erőmből nem telik. Kiégett belül az a láng, mely az Ő izzását és saját boldogságom adja. Újra magához húzott, simogatott, remegve vágyott az alázat és a tisztelet apró rezdüléseire- de késő volt. Egy másik világban valahol elkerültük egymást, és nem tudtunk erőt meríteni a másikból. És most itt, szavak nélkül, rideg félhomályban kellene mindent megoldanunk. De ehhez az Ő tüze kevés, hamarosan az is ki fog hunyni nélkülem.
Furcsa dolgok vannak ebben a világban. Míg máshol az Ő ereje teremt meg engem porba sújtva, majd újból felemelve, addig itt, a lelkek világában Ő nem létezhet nélkülem. Izzásom, tüzem, vágyam nélkül Ő is meghal, s feltámadása kétséges. Van, hogy más új tüzet gyújt, de az új izzás mindig gyengébb, a vörös szín mindig másabb. Az első, az igazi után semmi nem lehet ugyanaz. Valójában én is meghalok Vele, de ez már senkit nem érdekel. Sokkal rosszabbnak véljük azok elmúlását, akik a Nagyok, akik a belőlünk táplálkozó Áldozatok voltak. Senki nem veszi észre, hogy Ők oltják ki bennünk a tüzet, ezzel saját halálukat okozva.
Kezdett hűlni minden, kopott az izzás alakján. Szemébe néztem, és némán kértem valamit, ami ott volt köztünk, csak meg kellett volna ragadnia. Még megtehetné, még megmenthetne minket. De büszkesége nagy volt, bár ereje már gyengült. Lassan haldokolni kezdett. Őrjítő fájdalmat éreztem, gondolkodnék, hogy mit tegyek, de Lélekországban a gondolat nem létezik. Itt csak érzések vannak, a józan megfontolás a kapukon kívül maradt. Lassan végigkúszott bennem egy hideg érzés, mely megvilágította dermesztő fényével mindazt, ami elmúlásunkat fogja okozni. Szeretetre vágytam volna, kölcsönös megbecsülésre- de a fájdalom, amely szemét elhomályosítja, már nem engedi át őket hozzám. Ő nem akart adni nekem, még mindig félt tőlem: hogy elveszíti mindazt a sértett büszkeséget, mely uralkodásához vélt erejét adja. Még a létezéséért cserébe sem volt képes kimutatni a szemével, hogy fontos vagyok neki- pedig mindketten éreztük, lelkünk összhangja is ebből fakadt. Adott Ő egykoron mindent, mit csak lélek és gyarló test kívánhat, de a legnagyobb kincs mindig bensőjében maradt. Utolsó erejével távolodni kezdett, fejét rázta, némán kérlelt: adjak fényt, adjam vissza az életét! De nem kínált érte semmit, ereje kevés már hozzá, hogy érezze: kék fényem hidegsége már az utolsó pillanataimat jelzi. Láttam még alakját, elutasító, ugyanakkor könyörgő tekintetét- majd összecsuklottam. A némaságban, a rideg erdőben a nedves mohára hullottam, a köd őrült súllyal ereszkedett rám. Zokogásom hangtalan párája töltötte be a világot, utolsó erőmmel még megemeltem magam, és láttam Őt tőlem távol a földre hanyatlani. Szemünk tüze már alig pislákolt, de tekintetünk még összekapcsolódott: szerelem és szemrehányás vívja örök harcát. Arcom a mohába fúrtam, beszívtam tiszta illatát, és némán rebegtem el egy imát: adja meg az ég és a hatalmasok ereje, hogy izzása egyszer egy másik fény által visszatérhessen. Én létezésem adom érte, eldobom kék fényem örökre, csak Ő élhesse át egyszer mindazt, amit Ő nekem jelentett. Kérlek, hallgassatok meg engem! Ámen…
Szemem lezárult, a hideg megdermesztett… Lassan megfagytam és megkövültem, leheletem apró ezüstesőként hullott a földre.
Gondoljatok azokra a lelkekre, akik így szűntek meg létezni, ha tavaszi erdőn harmat tapad lábatokra! Álmot visz a szél, ősi idők misztikus álmát… Valahol leszáll majd, s valaki boldogságra talál.