Kezdő Versek 3.

A legszebb műalkotás

Tiszta, szűz hómezőként izzik, lángol,
Bájos, bűnös vágyban a legbelsőbb,
Legvétkesebb vágyakba, is belegázol,
Mint a hirtelen vihart, annyit szidott,
Átkozott, gyalázott, megalázott, ám,
Ne feledjük, Ember nem érti e csodát!
A legcsodásabb tündérmese, is semmi!
Lehet ezt, boszorkányságnak nevezni?
Eme felsőbb tökéletességet, amit ezer év,
És még ezerszer annyi finomított, míg,
E kéj-tökéjig az alkotás, végül eljutott?
Lágy, ám egyúttal feszes, áldott dombok,
Lágy pázsittal borított, völgyek, barlangok,
Eszményi alak, a költő hozzá fel nem érhet,
Csak csodálja, imádja, megveti e remeket!
Egy pár barna, kék, fekete, zöld tavacska,
Melyekben egy világ van mélyen eldugva.
Gyilkosmód, kell velük bánni, különben!
Különben elveszünk bennük, fuldoklunk,
Kiszenvedünk, ázott, csapzott ölünkben.
Figyelj rám Ember! Fiatal, s idős is most,
Ne engedd magad elkábítani, légy óvatos!
Eme csodát, órákig csak bámulod, áhítozol,
De mit számít, ha meg nem kaphatod?
Mit számít, a szépség eme avatárjának, minden,
De minden hihetetlen csodája, ha nem,
Nem vagy képes megragadni, elfogni, markolni!
Szorítsd, ahogy bírod, amíg e szépség,
E mennyből szökött, purgatóriumi angyal,
Bele nem torzulna, akkor erezd azonnal!
Kára nem lehet, megbocsáthatatlan, sértés,
Tönkre tenni, elcsúfítani, azt ami íj érték.
De ha te válsz a szemnek, kéznek, bőrnek,
És minden világi érzékeknek rabjává, ugyan,
Ugyan mit érsz azzal, ha csak bámulsz rá?
Nyáladat csorgatod, e ördögi tündérre,
Ki a szívedet, rongyosra tépte, elrágta, falta,
Emésztette, majd kacagva képedbe köpte?
Ne fogadj bilincset Ember! Nem, nem soha!
Vigyázd a csodát, őrizd, de Ő legyen a tiéd,
Ne te az övé, formáld, óvd, javíts akár rajta!
Bármily csoda, lehet még kiválóbb, ha időd,
Erőd, szereteted, elméd, rááldozva, építed!
Ó, kalandozz ölelő tájain, forró, nedves lankáin,
Járd be barlangjait, melyek vadak és várnak.
Várják, hogy valaki elvegye őket, tulajdonának.
Te Ember! Fiatalon is tudhatod, erre születtél,
Hogy gazdája legyél, művésze és folytatója annak,
Amit annak idején, eonokkal korábban elkezdtek,
Az ártatlan fehérnek, mely angyali és téves,
Hozd elő igaz valóját, legyen vörös,
Mint a forró vér, ami benne csörgedez!
Ne hagyd elkóricálni, mert abba beletorzul.
Az alkotás, eme legszebb műtárgy azt találja hinni,
Hogy ő lehet a művész, ki egy világot kifordít.

A művészet eszköze

Se boltban, se már piacon kapni nem lehet,
Se elvenni, se kényszeríteni, igaz, meglehet,
De, önként még adhatja magát, a kezembe,
De, akkor mégis játszhatok rajta, kedvemre!
Csak, egy bólintás, egy nagy ígéret, kell neki,
Csak, alkothatok freskót, szonettet, mégis!

Ez lehet a legtisztább vászon, egy felsőbb ihlet,
Ez, amit az Ember, mindennél jobban szeret!
Ezen játszhatom el, életem dalát, operáját,
Ezen festhetem le, domborműves álmát!
Kéj költészet, mesteri dal, készülhet,
Kéj, mely áthat, feszít, ez őrület!

Festményem színe, vörös, fehér, irányított fájdalom!
Festményem vásznának, ecsetjéül, azt használom!
Hangszerem húrján, kínt és kéj az előadásom!
Hangszerem felszínén, s mélyén játszom!
Versem ríme, oximoronos mámorom!
Versem én, kéjes háládon írom!

A művészetnek eszköze, A legszebb alkotás,
Mely valaha készült, kérésére így javítom, tovább,
Hálája legyen, sikolya, nyögése és alázatos kézcsókja,
S csókjai, nyelve testem végigjárva, fizetségem, leróhatja.
A művész, az Ember, a költő, a zenész, a festő, talán én lehetek,
Egyszer legyen vásznam, hangszerem, pergamen, kivel együtt lehetek.