Az Inkvizíció markában - 3. rész

A következő novella sértheti egyes olvasók vallási, vagy hitbeli meggyőződését. Kiemelem, hogy nem vallásgyalázó, vagy sértő szándékkal készült. Egy alternatív középkori világban játszódik. Tehát ez egy teljesen kitalált, valósághoz legkevésbé sem kötődő fantasy.

A foglyot reggelre, vagy talán kora délután volt már, nem tudhatta megállapítani bekötött szemmel, nyakon öntötték egy vödör hidegvízzel. Felsikoltva ébredt, mocorogni próbált aztán rájött, hogy még mindig rögzítve van a különös kalodában. Szája ismét kipeckelve, így tehát sikolyát sem hallhatta senki. Mikor tették rá? Ilyen mélyen aludt volna miután elzsibbadtak a tagjai?
- Látom a boszorkányságod nem volt elég arra, hogy megszökj, te szuka. – hallatszott az inkvizítor mély velőig hatoló hangja. Halk nyöszörgés jött pusztán válaszul. Anna még mindig csak az inkvizítorok tévedhetetlenségének hitével nyugtatta magát. Eközben kinyitották a kalodát, szeretett volna kinyújtózni, felülni, de nem volt meg hozzá az ereje. Az éjszaka folyamán teljesen elgémberedtek a tagjai. Lábáról külön kellett lenyitni, aztán leemelték, majd hagyták a földre esni. A fenekére huppant és szinte azonnal teljesen el is terült a hideg kövön. Most mi lesz vele? Szerette volna levenni a szemét takaró kendőt, de nem volt hozzá bátorsága. Rettegve reszketett a földön fekve, lépteket hallott, hallása kiélesedett egy csizmás lábfej hozzá is ért a vállához.
- Nos te boszorka, azt fogom vizsgálni mennyire vagy alázatos hívő, mennyire tiszta a tested és a lelked és normális-é a tested. Mához a második nap reggelére tudod meg az ítéletet. Megértetted? – szeretett volna válaszolni a mély hangnak, sóhajtozva mondani, hogy „Értettem, nagyságos, kegyelmes, uram.” de a fa rudacska, ami gátolta a beszédben, csak egy bólintást engedett. – Most kiveszem a szájpecket, ha csak meg mersz nyikkanni. – Teljesen felesleges volt befejezni, a lány máris hevesen rázta a fejét. A szájából már kis patakokban folyt a nyála, így örült, ha megszabadulhat, és könnyebben vehet levegőt is. Aligha az inkvizítor vette le róla, talán az egyik őr, aki éjjel meglátogatta és vizet adott neki. Ahogy lekerült szaporán lihegni kezdett. – Térdre! – hallatszott a férfi utasítása, amit a cseléd igyekezett is azonnal teljesíteni. Már amennyire zsibbadt tagjai engedték. Attól is félt, hogy rossz felé „néz” az inkvizítor elé akart térdelni, de nem tudta hol is van a bírája pontosan. A mély bariton, most Anna egész világát kitöltötte, fázós bőrén kívül az egyetlen kapcsolata volt a világgal, ami most nem volt több a kínzókamránál. Újra léptek, halkak, kimértek, egyenletesek. Hol lehet most? Mit csinál? Meztelensége el sem jutott egészen a tudatáig, annyi minden másra tudott gondolni, csak arra nem. Hiszen az állatok is meztelenek… és most őt is csak úgy vizslatják, mint egy rakoncátlan kiscsikót, akit talán agyon kell csapni, ha nem lesz semmi haszna. Beleremegett a gondolatba, hiszen ő mindig engedelmes és szorgalmas szolgáló volt!
- Ha látnád magad, te féreg, - morogta az orra alá, Annára korbácsütésként hatottak a szavak – nyáladzol, mint egy veszett kutya és mocskos, vagy mint egy disznó. – Hogy is lehetne tiszta? Hiszen az imént lökték a földre! De nem… nem szabad erre gondolnia… ő itt csak egy haszontalan kutya… Próbálta meggyőzni magát erről, nehogy sértettségében kifakadjon. Bár könnyei már megeredtek. – Ilyen kis senkikre, kell vesztegetnem az időm, ide hallom a gyomrod korgását. – a következő pillanatban Anna elé letettek valamit, ami a hangja alapján egy tányér vagy tálca lehetett. – Zabálj csak. – vetette oda neki, némi undorral a hangjában. Aligha nem meg volt győződve róla, hogy boszorkányt, vagy legalábbis eretneket fogott.
Már nyúlt volna, hogy kitapogassa az ételt, de szinte abban a pillanatban, durván rátaposott valaki a kezére. Felsikolt meglepetésében.
- Nem hallottad mit mondott, Marius nagyúr? – röffent rá, hangja alapján a tegnapi büdös farkú őr, Anna rájött, hogy még mindig ugyanolyan a bűze. De másra is rájött, a nevére! Az inkvizítor nevére! – Te csak egy állat vagy előtte, egy pondró, hát kézzel eszik egy állat? – kérdezte. Gazdája jelenlétében nem mert röhögni, de a maró gúny nem hiányzott szavaiból.
Nagyon dühös volt az őrre, szerette volna kikaparni a szemét, de ugyanakkor nem is mert megszólalni. Hiszen egy állat nem is beszél. A katona leszállt a kezéről, ő pedig előre hajolva kinyújtott nyelvel, kereste az ételt. Meg is talált egy szelet száraz kenyeret, amit ügyetlenül a szájába vett és kiharapott belőle egy darabot. Ízetlen volt és a szája is kiszáradt tőle, de legalább került valami a hasába, ami elnyomta a gyomrát gyötrő fájdalmas görcsöt. A tányéron volt még néhány szelet hasonló kenyér, talán egy kis penész is lehetett rajtuk már, de ebben nem volt biztos, az őr rossz szándékában annál inkább. Mohón falta a szegényesnek is csak túlzással nevezhető reggelit, éhesebb lehetett, mint gondolta.
- A testedet is eladnád, hogy megtömhesd a hasad mi? – vetette oda gúnyosan Marius és talán igaza is volt. Hiszen ha elég éhes az ember, bármit hajlandó félredobni, hogy jól lakhasson. Mikor már csak némi morzsa maradt a tányérban, felemelkedett tőle és ismét úgy térdelt, mint korábban. Szerette volna megköszönni, de nem, mert megszólalni. – Szomjas is lehetsz. – Ismét léptek, aztán valaki hátulról a fejére lépett, a nehéz csizma egy tál vízbe nyomta a fejét, ami talán csak pár ujjnyira lehetett a kenyeres tányér mellett. A hűs víz nagy része kiborult, alig maradt a tányérban és a fejéről sem szálltak le. A szájpecek hiányában, semmi sem gátolta sikolyát és nyöszörgését.
- Nyald ki szépen! Épp elég van még benne, egy magad fajtának! – röffentette oda neki az őr, akinek a lába semmivel sem volt jobb szagú, mint a teste többi része. Valóban, bőrén érezte, hogy még negyedig lehet a tálka. Apró nyelvével sokáig tartott, amíg ügyetlenül, mint egy kismacska, aminek nem nyílt még ki a szeme, kilefetyelje és szívogassa a tányérból az összes vizet. Az sem könnyítette meg a dolgot, hogy egy idő utána a csizma már nem taposta tovább. Ezután újra elkezdett felemelkedni, de megakadt. Kezdte sejteni, miért nem ihatta meg az összes vizet. De nem merte megkérdezni.
- Mondhatsz két szót. – morogta az inkvizítor, talán közvetlen mögötte állt, hogy ha szükségesnek érzi, belerúgjon. Anna kicsit zavarba jött. Meg akarta köszönni, hogy eddig nem kínozták komolyan, hiszen mi volt ez a megaláztatás a rémtörténetekhez, a tüzes vashoz képest, amikről eddig hallott? Ugyanakkor nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy mi lesz vele most? Még mindig boszorkánynak látszik, a hatalmas férfi szemében?
Viszont ott volt az a dolog… muszáj volt megkérdeznie, de sehogy sem tudta egy-két szóba belesűrítenie. Egyetlen értelmes mondatba sem, amit nem értenének félre.
- Tányért kinyalhatom? – hangja, vékonyka volt és remegett, kellett volna még oda egy „a” és tucatnyi magasztoló jelzővel kívánta illetni az inkvizítort, aki az élete és halála ura volt jelen pillanatban, amit talán nem is bánt, de mégsem merte.
Az őröket nagyon gyűlölte, különösen a büdöset. Kihasználták, hogy mozdulni sem bírt és hogy szomjas, rátapostak és képletesen át is gázoltak rajta. Marius nagyúr azonban nem. Ő csak a dolgát tette és végül biztos be foglya látni, hogy ő nem boszorkány! Csak ennyit kell bizonyítania neki, nem boszorkány, se nem eretnek!
Az inkvizítor halk morgásszerű nevetést hallatott, mint ha egy jókedvű medve lenne, aki nyulat fogott.
- Oh, Uram segíts! Olyan hangod van, mint egy fuldokló kisegérnek és még a csizmám is tisztára nyalnád, ha azt akarnám. Na jó csináld! Aztán, ha már itt tartunk, a csizmámat is lenyelvelheted! – kis rásegítésként valaki rálépett Anna hátára, aki nem lehetett más, mint Marius. A cseléd visszahajolt a morzsákkal teli tányérhoz és alaposan kitisztította a nyelvével. Közben igyekezett elfogadni az inkvizítor szidalmait. Már egy napja figyeli őt, biztos igaz, amit mond, hiszen nagyon hatalmas, erős és nagy tudású ember! – Ilyen vernyogó hangot, egyre biztosabb, hogy valami nincs rendben nálad. Ismertem egy eunuhkot – az meg mi? Nem merte megkérdezni, a tányérra koncentrált – annak volt ilyen idegesítő hangja. Belesajdul a fülem!
Ahogy Anna már csak a tányér fémes ízét érezte, elhajolt tőle és várt. Különös módon, nem zavarta a fájdalom, amit az inkvizítor a hátának okozott. Szinte megtiszteltetésnek vette, hogy végre hozzáér a bírája. A férfi meglökte egy kicsit lábával az oldalát, hogy a cselédlány arrébb lökődjön. Ez megint váratlanul érte a látásától megfosztott cselédet, bár szoros szemkendője kicsit már félre csúszott és homályosan, mint ha valami fényt látott volna, kisírt szeme sarkában.
Nem is sejtette, hogy a halk sikolyok, a kiszolgáltatott, védtelen, gyönge test és a piszkos, ám sima és tisztán mégiscsak hófehér bőr, milyen bűnös örömekre csábítják vallatóját.