Felkészülve

Rég láttalak. De ahogy jöttél felfelé az úton, egyből megragadtad figyelmemet. Ahogy észrevettél, ferde mosolyra húzódott a szád. Felálltam, megöleltelek. Kissé pipiskedve kaptam tőled a puszit.
Mikor bezárult mögöttünk az ajtó, nem sokat teketóriáztál.
Vetkőzz! - Szatyromat lerakva ledobáltam ruháimat, kikapcsolva a telefont is.
Akkor segítesz a zacskódra kötni azt a madzagot! - jött a meghökkentően gyors kérés. Mintha a múltkori bizonytalanság eltűnt volna. De nagyon.
A „madzagot” körbehurkoltam a zacskómon, nem túl szorosan, hogy a vér áramlását ne szorítsa el, de a golyóim ne férjenek át rajta. Két-három menet, majd csomóra kötöttem. Még maradt olyan egy-másfél méter belőle. Tökéletes póráz.
Közben ő már kiborította a szatyromat, előszedte a bőrbilincseket és a lakatokat. Engedelmesen tartottam a kezem. A bőr érintésére és a lakat kattanására már állt a farkam. Észre is vette, de csak egy félmosollyal honorálta. Majd szinte csak jelezte, hogy tegyem hátra a kezem. Két kattanás és a bilincsek ott is tartották. De, mint a múltkor, nem adott esélyt. Egy rövidebb kötéllel a hüvelykujjaim is össze lettek kötve. Aztán, immáron a „póráznál” fogva letérdeltetett az ágy elé, leült elém és levette zoknijait.
Mellemre tette lábait és nagylábujjaival elkezdte mellbimbóimat dörzsölgetni, pattogtatni. Hihetetlen sebességgel izgatott fel, majd kezdett fájdalmassá válni. Amikor megpróbáltam elhúzódni, a kötéllel rántott vissza. És arcán az a ferde mosoly...
Amikor már egyre kevésbé bírtam csendben megállni, hirtelen felpattant. Megkönnyebbülve szusszantam fel, mellkasom már égett.
Szemem előtt megvillant a kendő, majd sötét.
Az ágy reccsen, számhoz ér nagylábujja. Érezni, hogy egész nap cipő volt rajta... de hát nem én kértem a múltkor is, hogy megcsókoljam? Bedugja a számba, forgatja... csókolgatom, nyalogatom... izgat. Tetszik, farkam mereven áll. Valahogy most másképp műxik, úgy érzem, hogy lesznek még nehéz pillanataim.
Lábcsere, az illat újra támad. De tetszik, mélyen belül már növekszik a tehetetlenség érzése...
Hirtelen mindkét láb a nyakamban, lehúz az ágyra. Hátrakötött kézzel kishíján esek, alig tudom lassítani a mozdulatot. Orrom új illat csapja meg, majd landolok egy lucskos punci közepén.
Itt is érezni a dolgos napot, de megint csak régebbi kérésem lett teljesítve...
Nem kell szólni, szorgosan elkezdem nyalni. Megtalálva a csiklót, szopogatni kezdem, szívogatom, majd hosszan végignyalom az egészet. A lihegés mutatja, jól csinálom. Halk vonyítás, a csípője megfeszül, majd az egész nő elernyed.
Nem tudok felegyenesedni, egyszerűen nincs tartásom. Arcom a punciban, kis szünet után belenyalok újfent. A válasz egy halk sikoly, nem biztos, hogy jó ötlet egy túlérzékeny csiklót megnyalni.
Kimászik alólam, felsegít, felállít.
Váratlanul száját érzem farkamon, finoman végignyalja, megszívja... azt hiszem, ebben a pillanatban élvezek el.
De nem, elengedi, én pedig szinte toporzékolok a kéj után.
Nyisd ki a szád! - nem nyitom, sejtem, mire készül.
Beleharap mellbimbómba, robban a fájdalom... felüvöltök... mire bugyiját a számba nyomja. Gyorsan át is köti valamivel, már nem tudom kiköpni.
A bugyi íze valahol az izgató és a rossz között foglal helyet, de mire odafigyelnék, másik mellbimbómban is felizzik foga nyoma... megfeszülök és a bugyiba ordítom érzéseimet.
Te akartál ellenkezni... de ezzel még nem fejeztem be. - jön a csendes magyarázat.
Hajolj le! - Már nem akarok ellenkezni, engedelmesen hajlok előre.
A csattanással egyszerre borítja el a tűz a fenekem. A harmadikra még tiltakoznék, az ötödikre már kishíján sírok... de nem kapok többet. Na, ha ennyitől így kiakadok, mi lesz itt később.
Felegyenesedhetsz! - ahogy felállok, pórázom máris mozgásra serkent. Most először próbálja igazán, de úgy veszem észre, tetszik neki. Nem nagy a lakás, de lábujjhegyen járom végig, úgy feszíti felfelé a kötelet. Furcsa, izgató, vágyam az égben.
Az előszobában megállunk, úgy sejtem, a gázóra környékén. Körbefordít, majd a kötelet átvezeti lábam között és felhúzza. A feszítés miatt terpeszbe állok, zacskóm, farkam lábam között. Kis csend, majd motozás... hátrahúzza zacskómat.
Zárd össze a lábad! - csap rá combomra. Könnyű azt mondani... már megint lábujjhegyen állok, előrehajolva, hogy zacskóm ne nyomja combom. De „megkönyörül” rajtam, lejjebb engedi a kötelet. Azután egy szíjjal összeköti combom, jó szorosan, nehogy előre keveredjen a farkam. Legnagyobb megkönnyebbülésemre kiveszi a bugyit, jól esik összezárni számat. De villámként csap belém a fájdalom, ahogy körmével megcsípi mellbimbómat.
Mondtam, hogy becsukhatod? - engedelmesen tátom ki számat, szinte abban a pillanatban belekerül a gyűrűs pecek.
Állok, meghajolva, szemem bekötve... feszül mindenem, mozdulni nem tudok. Kivehetetlen zajok, széknyikorgás, mozgás. Mintha készülődés lenne.
Érzem, megáll előttem.
Nyújtsd ki a nyelved! - a csipesz szorítása váratlanul ér, úgy van fordítva, hogy nem tudom nyelvem visszahúzni. A következő pillanatban már így is megkínzott mellbimbóim kapják meg a csipeszeket... kis súlyokkal tetézve. Felnyögök...
Lemegyek a boltba, majd jövök... reméld, hogy ne fussak össze ismerőssel, mert akkor lehet, egy sört is megiszunk.
Csendes kuncogással zárja mondanivalóját, majd búcsúzóul meglöki a súlyokat.
Nyikorog az ajtó, fordul a zár, csend...
Állok egy helyben, előredőlve. Nyálam már folyik, zacskóm feszül. Nincs értelme toporognom sem, félő, hogy csak rontok a helyzeten.
Csend, távoli madárcsicser...