Józsi bácsi halála

Rita az órára nézett. Még van húsz perc, most már igyekezni kell, gondolta. Gyakorlott mozdulatokkal válogatta ki a szekrényből a fekete bőrfűzőt, harisnyát, tűsarkú csizmát. Karcsú, szép derekát pillanatok alatt átölelte a szoros ruhadarab, majd hófehér lábát a cipzáron belülre igazította. Még egy kis sminkre is jutott idő, mielőtt csöngettek volna.

Az ajtóban egy öregember állt, botjára támaszkodva, és szemmel látható zavarral gyűrögette a kalapját a küszöbön.

– Kezeit csókolom – makogta bátortalanul. – Józsi vagyok, tudja, az internetről...

Ritának erőt kellett vennie magán, hogy természetesen viselkedjen. Tudta ugyan, hogy egy 76 éves vendéget vár, a kézzelfogható valóság mégis mellbevágta. Hiába volt rajta tiszta ruha – a kockás ing kopott gallérja, a némileg elnyúlt sötétkék mellény és egy apró zsírpecsét az élére vasalt szövetnadrágon tipikus jelei voltak az egyedül élő idős férfiak elhanyagoltságának. Józsi bácsi ráadásul csúnya is volt, kopasz fejebúbján néhány sárgásfehér hajszál futott keresztül, ráncos arcából ijedten és szégyenlősen bámultak ki a vizenyős zöld szemek. Rita azon gondolkozott, vajon melyik az a kor, amiután a férfiak felhagynak a szubmisszív fantáziákkal, és hintaszékben újságot olvasva töltik el hátralévő napjaikat.

– Gyere be – mondta végül, és maga is meglepődött azon, mennyire magától értetődően tegezi le a nagyapja korú férfit. – Hoztad a pénzt?

– Igen, itt van – vette elő zavartan Józsi bácsi a borítékot.

– Tehát ha jól értettem, te a csizmámat szeretnéd csókolgatni.

Józsi bácsi megszeppent. Néhány hónappal ezelőtt még eszébe sem jutott volna ilyesmi, a számítógépet sokáig csak arra tudta használni, hogy a Kanadában élő fiával és az unokákkal csevegjen, amíg egy alkalommal – maga sem tudja már, hogyan – rá nem tévedt egy furcsa honlapra, ahol férfiak térdeltek gyönyörű nők előtt, és odaadóan csókolgatták a formás lábujjakat. Józsi bácsit valami soha nem érzett melegség öntötte el, miközben ezeket a képeket nézegette. Elképzelte, hogy milyen jó volna, ha őt is valaki birtokba venné, ha újra érezné azt, hogy valakinek fontos. Álmaiban ő lett az, aki alázattal letérdelt, miközben képzelt úrnője tulajdonának fogadta.

Józsi bácsi egyre több időt töltött ezeken a honlapokon. Sok időnek kellett eltelnie, míg végül bátorságot vett és regisztrált egy internetes társkeresőn. Azon kevésbé csodálkozott, hogy a társkeresőn jelen levő legidősebb hölgy sem volt még hatvan éves, a mezőny többsége pedig inkább unokája, mintsem a lánya lehetett volna – sokkal meglepőbb volt számára azt tapasztalni, hogy a hölgyek ezt bizony szolgáltatásnak fogják fel, aminek ára van. Miért kér valaki pénzt azért, hogy ilyen alázattal szolgálják, hogy a lábát csókolják? – kérdezte magában értetlenkedve, de aztán rájött, hogy kénytelen elfogadni a számára különös valóságot. Itt talált rá Ritára is, aki civilben jogot tanult, és egyetemistaként könnyedebb dominajátékokkal keresett egy kis mellékest. Szerette ezt a munkát, imponált neki a női vonzereje előtt megtörő férfiakarat, élvezte az irányítást, a feltétlen engedelmességre kihegyezett szexmentes játékot, és a pénzre is nagy szüksége volt. Azonnal ráérzett, hogy Józsi bácsi idős kora ellenére teljesen kezdő, és kedvesen bátorította a társkereső csevegőjén, amíg végül megállapodtak a találkozó részleteiben.

Most pedig itt álltak egymással szemben, egy budapesti bérlakásban. A világháborút, ötvenhatos forradalmat és demokratikus rendszerváltást átélt öregember és a szülői háztól alighogy kiröppent csinos egyetemista.

– A csizmámat szeretnéd csókolgatni, igaz? – ismételte meg a mondatot a lány, amikor látta, hogy az öreg tétovázik.

Józsi bácsinak bólintani is alig volt mersze. Csak nézte a lányt, a tűsarkú csizmában megbújó vádliját, térdét, combjait, csípőjét, a gyönyörű, kerek melleket, a fiatalság, az élet csodáját.

– Térdelj le – utasította Rita az öreget, miközben helyet foglalt egy kényelmes karosszékben.

Józsi bácsi szó nélkül engedelmeskedett. Maga sem értette, hogyan babonázhatta meg ennyire a lány szépsége, de nem is érdekelte. Bódultan nyúlt a csizma után.

– Még nem engedtem meg, hogy hozzányúlj – szólt szigorúságot mímelve Rita, de Józsi bácsi riadt szemeit látva megesett rajta a szíve, és gyorsan hozzátette: – Most kezdheted.

Józsi bácsi olyan áhítattal vette kézbe a lábat, mint a pap az oltáriszentséget. Reszkető kezével óvatosan végigsimogatta, nehogy kárt tegyen benne, ajkát csak lassan közelítette hozzá, aztán a bőr illatát megérezve szinte önkívületi állapotban lehelte rá az első csókot, majd a következőt. Soha nem érezte magát ennyire szabadnak, ennyire önfeledtnek. Valakié lenni, valakihez tartozni – ilyen tisztán, ilyen kézzelfoghatóan még soha nem tapasztalta meg ezeket az érzéseket. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog.

Rita az órára nézett. Még egy félóra, borzasztó lassan telik. Főzni kellene valamit, gondolta magában, rakott krumpli jó lenne, az gyorsan készen is van, csak tojás nincs itthon, le kellene szaladni vásárolni. Aztán elő kéne venni a könyvet, római jogból rendesen el szokták vágni a társaságot, és jövő héten már vizsga. Jó lenne, ha a tanár térdelne itt Józsi bácsi helyett. Ettől a gondolattól mosolyra fakadt, és elképzelte, hogy akkor a vizsgán a tanár már semmit sem kérdezne, hanem azonnal és lesütött szemmel beírná neki a jelest. De szép is volna. Ez a vénember viszont unalmas.

A másik lábát hozzáérintette az öreg ágyékához, szinte csak véletlenül. Nézd csak, megmoccant valami a nadrág alatt. Rita alig akart hinni a szemének.

– Vetkőzz le – parancsolta most már ellentmondást nem tűrő hangon, és kíváncsian gondolt arra, vajon mit tudhat egy 76 éves szerszám.

Józsi bácsinak ekkorra már minden szégyenérzete elmúlt. Otthon volt, meghitt, bizalmas környezetben. Úgy vette le az ingét, úgy húzta le a nadrágját, majd az alsógatyáját, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Elégedetten nézte, ahogy a ráncos bőr lassan feszülni kezd a félig merev hímtagján. Nem is emlékezett már, mikor volt az kemény utoljára. Aztán újra letérdelt Rita elé, és várta a következő utasítást.

A lány hallgatott. Valami büszkeséggel vegyes viszolygást érzett. Lám, sikerült a lábával működésbe hoznia egy 76 éves öregember férfiasságát. De minél tovább nézte a pucéran térdelő öreget, annál jobban undorodott a látványtól. Józsi bácsi ruhában sem tűnt éppen férfiideálnak, de így, anyaszült meztelenül végképp szánalmas volt. Beesett pocakját vézna piszkafalábak tartották, ernyedt karjain sűrű ráncerdő takarta a gyenge izmokat. Hímtagja, mely néhány perce még mintha mutatott volna némi hajlandóságot a harcra, újra megadóan lógott a semmibe. Groteszk volt és visszataszító az egész ember. Ritának már arra sem volt kedve, hogy megpróbálkozzon a pénisz feltámasztásával.

– Letelt az idő – mondta végül, kicsit rekedten.

Józsi bácsi még egyszer, utoljára szorosan a lány lábához nyomta az arcát, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

– Gyere, kelj fel, készen vagyunk.

Az öreg megpróbált felállni. Eddig észre sem vette, hogy térdei elzsibbadtak, lábai remegtek a fájdalomtól. Rita a kezét nyújtotta és felsegítette a vendégét. Józsi bácsi egy kutya hűségével a szemében, hálálkodva nézett rá. Meg akarta köszönni, de azt sem tudta, mit mondjon. A kezdeti rettenetes zavara rég elmúlt már, mégsem bírt megszólalni. Csak nézte újra a lányt, szíve csordultig volt rajongással és alázattal. Lassan öltözött, nagyon lassan, annyival is több időt tölthet a lány közelében.

– Józsi bácsi, ugye haza tud menni? – kérdezte Rita kicsit aggódóan, amikor látta az öreg reszkető lábait. Észre sem vette, hogy ismét magázza.

– Igen, persze – motyogta bizonytalanul amaz, miközben a kalapját és a botját kereste.

– Vigyázzon magára, Józsi bácsi, aztán jöjjön máskor is – köszönt el kedvesen a lány.

– Igen, persze. Kezeit csókolom.

…

Így telt el két hónap. Elmúlt karácsony, el a szilveszter. A januári dermesztő fagyokból Józsi bácsi semmit nem érzett. Minden éjjel azt álmodta, hogy Rita lábainál térdel, egyre hosszabban csókolgatja, már a csizma is elkopott, szinte kábítószerként szívja magába a meztelen női láb finom illatát. Férfiassága meg-megmoccant ilyenkor, mint a benzin nélkül maradt autó motorja.

A lánynak eszébe sem jutott a kopasz öregember. A vizsgára próbált koncentrálni, kávéval itta az energiaitalt, paragrafusok és törvénycikkelyek útvesztőiből kereste magának a kiutat. Két hét múlva aztán eljött a vizsga napja. Rita gondterhelten szállt fel a villamosra, amikor megcsörrent a táskában a telefonja.

- Halló, kezeit csókolom. Józsi vagyok, tudja, az internetről...

- Kicsoda?

- Józsi, tudja, voltam magánál a múltkor...

Ritának csak sokára esett le, hogy kivel beszél.

- Tessék.

- Csak kérdezni szerettem volna, hogy találkozhatnánk-e még egyszer…

- Józsi bácsi, ne gyerekeskedjen, van magának erre megint ötezer forintja?

- Az igazat megvallva nincs, csak jövő héten kapom a nyugdíjat, de kölcsönkérhetek… ezen nem múlik…

- Józsi bácsi, ilyesmiért ne kérjen kölcsön. Magának inkább pihenésre volna szüksége.

- Maga ezt nem érti, Rita, nekem magára van szükségem, szeretnék megint ott térdelni, mint a múltkor. Kérem, hadd menjek el újra magához… Kérem, ne küldjön el…

Ritát egyre jobban ingerelte a beszélgetés. Egy lábfetisiszta vén majom, aki képes lenne kölcsönkérni a következő nyugdíjig azért, hogy az ő lábait csókolgathassa. Ez kész agyrém, és neki pont most, a vizsga előtt, a villamoson kell magyarázkodnia. Szorosabbra húzta magán a puha télikabátot.

- Nekem most nem alkalmas, Józsi bácsi. Pihenjen inkább, vagy menjen sétálni, és aztán beszéljünk később, rendben?

Józsi bácsi nem értette. Illetve dehogynem értette. Tudta ő, hogy nem versenyezhet egy szép fiatal lány kegyeiért senki mással, de titokban azt remélte, talán Ritának is örömet szerzett a múltkor. Talán neki is jó érzés lehetett, amikor azt látta, hogy milyen odaadóan csókolgatom a lábát, gondolta.

- Rita, én bármit megadnék magának, ha újra átélhetném azt, mint a múltkor. Hátha most még működni is fog, ott, a lábainál. Nekem maga nagyon fontos, ne küldjön el, kérem.

A villamos csöngetett, a lány leszállt. Már látta, hogy szép szóval nem fogja tudni lerázni az öreget. Ennek csak a farkán jár az esze. Kifakadt.

- Józsi, maga gusztustalan vén bakkecske, hagyjon engem békén, jó? Ne hívjon többet.

A vonal megszakadt.

A férfin hirtelen erős fejfájás lett úrrá. Eszébe jutott, hogy még a reggeli gyógyszeradagját sem vette be. Keze jobban reszketett, mint valaha. Itt szokott lenni az orvosság, úgy látszik, elfogyott. Felvette a vastag télikabátját, és botjára támaszkodva elindult a patikába.

Gusztustalan, vén bakkecske, visszhangoztak fejében a szavak. Józsi bácsi úgy érezte, mintha a mennyország kapujából egyenesen a külső sötétségre került volna, annak is a legfagyosabb zugába. Soha nem érezte magát ennyire fölöslegesnek, ennyire kitaszítottnak. A téli hideg összehúzta az orrlyukait, de a szívében érzett fagy miatt didergett igazán. A patika előtt megállt egy élelmiszerboltnál.

– Egy üveg vodkát, legyen szíves – mondta az elárusító lánynak, miközben arra gondolt, kicsit hasonlít Ritára.

A sétatéren aztán keresett egy padot, botjával arrább söpörte róla a havat, és leült. Kortyolt néhányat az üvegből, jóleső érzéssel nyugtázta a testében szétáradó meleget. Lehunyta a szemét, és Ritára gondolt, arra a lányra, akinek lábainál térdelve, élete alkonyán, végre megtalálta önmagát. Érezte, hogy öreg szíve egyre hevesebben ver, a melegtől kigombolta a kabátot és végigfeküdt a padon. Csak még egyszer, ha megcsókolhatná azokat a lábakat. Csak még egyszer, bármit megadna érte.

Ivott még pár kortyot, és elaludt. Álmában fiatal volt, erős és őszintén szerelmes. Hétre várta Ritát a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll. Moziba mentek, vacsoráztak, beszélgettek. Amikor arra került a sor, hogy letérdeljen, egy jegygyűrű is volt már nála. És hálás szívvel csókolta meg a lány lábát, amikor az kedvesen mosolyogva kimondta a boldogító igent.