Érzéki emlék

Ösztönös mozdulattal töröltem meg az álmos szemeim. Lassan ültem fel az ágyon, úgy, hogy az egészalakos tükörben tökéletesen lássam magam… Odakint még csak most kezdett világosodni, a halvány fényt egyedül az asztali lámpa adta.
Fáradtan álltam fel, és nyúltam a szekrény egyik polcához. A fekete pólót és a farmert az ágyra dobtam, miközben már meg is szabadultam a pizsamanadrágomtól. Akaratlanul is a tükörben álló lányra pillantottam. Végig őt figyelve húztam le magamról a pólómat is… Nem a mellei, nem a feneke, nem a csupasz puncija tűnt fel először. De még csak nem is az összekuszálódott göndör haja. Hanem azok az érzéki nyomok végig a testén. Az egyik halványlila folt a jobb mellén, az a finom zúzódásnyom a karján és az oldalán.
Elmosolyodtam.
Tudom, mit élt át tegnap ez a lány. Tudom, mit éltem át. Emlékszem minden pillanatra, minden szenvedélyes és mocskos érintésre, amik ezeket a nyomokat okozták. Emlékszem a tiszteletlen szavaimra, az ellenkezést nem tűrő tekintetre, ami mindez után a szemembe fúródott. Tisztán látom magam előtt a büntetésem pillanatait. Érzem a könnyeim sós ízét a számban. Hallom a csattanásokat. (…)
Aztán már csak arra a tökéletes, elmondhatatlan érzésre emlékszem. A nyakörv szorítására a nyakamon. A férfire, aki fölöttem áll. Határozottan, és elégedetten. Fölényesen. Engem birtokolva.
Én pedig gyöngén, erőtlenül térdelek előtte. A combjához döntöm egy pillanatra a fejem, s az érintés újabb mozdulatokra sarkall: Alázatosan karolom át a lábát. Hálás vagyok neki, hálás vagyok érte. Emlékszem, ahogy még hosszú ideig a hajamat simogatja. Olykor belemarkol, és kissé fölfelé húzza, hogy lássa a szemeim. Még mindig könnyezem, de már nem a kéjes fájdalomtól, sokkal inkább az örömtől. A boldog hormonok elviselhetetlen érzésétől. Érzem, ahogy lejjebb hajol, s letörli a könnyektől elkenődött fekete szemfestéket az arcomról. Lágyan végighúzza két ujját az ajkaimon. Azokon az ajkakon, amiken még mindig tökéletes érzem a spermája édes ízét.
Aztán érzékien megpofoz. Mosolyogva pillantok rá. Int, hogy indulnunk kell.

Ismét a tükörbe pillantok. Most is mosolygok. S most is épp azt az egyetlen mondatot hagyja el a szám, amit akkor, ott:
- Köszönöm, Uram.