Az Inkvizíció markában - 1. rész

A következő novella sértheti egyes olvasók vallási, vagy hitbeli meggyőződését. Kiemelem, hogy nem vallásgyalázó, vagy sértő szándékkal készült. Egy alternatív középkori világban játszódik. Tehát ez egy teljesen kitalált, valósághoz legkevésbé sem kötődő fantasy.

Liza kacarászva olvasta az ágya alól kihúzott vastag, bőrkötéses könyvet. Pontosan tudta, hogy vigyáznia kell, hiszen ha megtalálják nála, az már önmagában elég indok, hogy megégessék. A vaskos, ezeroldalas kötet egy rég meghalt boszorkánymester sorait tartalmazta, szerelmi bájitalokról és félelmetes mágiákról és már a birtoklásuk is eretnekségnek számított. Mégsem tudta visszatartani, halk nevetgélését, ahogy elképzelte miket fog művelni a lovászfiúkkal és a nála akár csak egy kicsit is szebb cselédlányokkal, amikből, bár Liza szép nemes-kisasszony volt, akadt azért néhány. Mindig bosszantotta, ha valakinek csak egy picit is simább a bőre, vagy nagyobb a melle, mint az övé.
Halk nevetgélését és a titkos rosszaságban rejlő örömét, azonban a vaskos faajtón való dörömbölés megtörte. Rémültében gyorsan becsapta a könyvét és belökte az ágya alá. Aztán felugrott és az ajtóhoz sietett. Alig résnyire nyitotta ki, szíve hevesen dobogott. Remélte, hogy valamelyik cseléd zavarta meg, mert akkor nagyon foglya élvezni, hogy lekorholhatja. Az ajtóban azonban az apja állt, mögötte három másik férfi. Az egyiket nem látta tisztán, a másik kettő pedig fegyveres őrnek tűnt.
- Oh, atyám! Ne haragudjon, éppen öltöztem. – ez részben igaz is volt, egy vékony selyem hálóruhán kívül semmi sem volt rajta, szerette azon keresztül simogatni dús kebleit, miközben olvasott.
- Nyisd ki az ajtót, lányom. Hamar végzünk, az inkvizítor úr pusztán egy gyors ellenőrzésre járja körbe a helyi nemesek kastélyait. – morogta rosszmájúan az apja, ami teljesen érthető volt. Ki szerette, ha mindenféle vallási ellenőrzőbizottságok zaklatják a napi marhasült és bor fogyasztásában? Lizában azonban megfagyott a vér a gondolatra, térdei is beleremegtek a gondolatba. Most mi lesz?
- Oh… kérem hagy, öltözzek fel, igazán nem szeretnék ilyen lenge öltözetben a kegyelmes úr előtt mutatkozni. – apja hátranézett mire egy bólintás jöhetett válaszul. A lány azonnal becsapta az ajtót és az ágyához ugrott. Nehézkesen felemelte a nehéz ágyneműt és az alá tuszkolta be jó mélyen a könyvet. Remélte, hogy túl alaposan nem fogják leellenőrizni. Nem akarta sokáig váratni a férfiakat ezért csak egy bundát kanyarintott magára, ami jótékonyan eltakarta vonalait és remegő lábait is.
Az inkvizítor igazán jó kiállású ember volt. Rövidre vágott fekete szakálla, dús bajsza és vállig érő haja, szemein kívül szinte mindent eltakart arcából. Ruhája sötétvörös selyem, nyakában arany medál, ujjain vagy fél tucat drágaköves gyűrű. Nem volt dagadt, ahogy azt a lány elképzelte. Kifejezetten erősnek, izmosnak és magasnak látszott, már-már vonzotta volna, ha nem tudja milyen veszedelmet jelent rá a jelenléte. A két katona gyakorlottan túrta fel a szobát, mindenhova benézett, rejtett zugok után kopogott a falakon, a kőpadlóban gyanús, laza darabokat keresett. Apja közben idegesen nézelődött, Liza viszont kezdett megnyugodni, hiszen az ágya alá már benéztek, aztán békén hagyták.
Aztán beütött a ménkű, ketten együtt feszültek az ágyneműnek és leborították. A vaskos kötet azonnal szemet szúrt nekik, felvették és átnyújtottak uruknak.
- Az nem az enyém! – sikoltotta a lány, arca olyan sápadt lett, mint a frissen meszelt fal.
- Hát akkor mégis kié? Nem hiszem, hogy sok írástudó van még önökön kívül a kastélyban. – morogta, mély baritonja félelmetes erőt sugárzott, ahogy erős ujjai belelapoztak a könyvbe. És amit az inkvizítor mondott, igaz is volt. A kis boszorkánypalánta csak tátogni tudott néhány másodpercig, aztán eszébe jutott, hogy az egyik nagyon fiatal, talán tizenöt maximum tizennyolc éves, cselédlányuk is tudott olvasni. Sőt, hirtelen az is eszébe jutott, hogy mennyire bosszantott az a kis beképzelt szűz vakarcs. Pedig még csak a mellei sem voltak nagyok.
- Annáé! Nála találtam… oda akartam adni atyámnak… csak amikor bekopogtak nálam, megijedtem… - remélte, hogy elhiszik, vagy legalább apja kimenti, hiszen neki is kellemetlen lett volna, ha egyetlen gyermeke ilyen gyanúba keveredik. És igaza is lett.
- Igazat beszélhet! Mindig is gyanús volt nekem, az a cseléd, - vágott közbe az idősödő nemes – sajnálom, hogy nem figyelmeztettem, kiment a fejemből, kegyelmes uram.
- Ugyan, ugyan, semmi szükség ilyen szabadkozásra, jó uram. – az inkvizítor felemelte a kezét, láthatóan benne volt a cserében. – Bár aligha lesz könnyű kimagyaráznom, ezt a feljebbvalóimnak.
- Nos ezt megértem, de minden esetre, most keressük fel ezt a cselédlányt. Természetesen, kárpótolni fogom, a fáradozásaiért.
- Ugyan, kérem, erre semmi szükség. – ismételte, bajsza és szakálla közben elárulta, milyen szélesen is mosolyog.
- Valójában, épp a minap gondoltam rá, hogy adományozni kéne egy komolyabb összeget, a templomaink bővítésére. – vetette fel a földesúr
- Nos ez valóban tiszta lélekre valló gondolat. Talán, mentesíthetem a kisasszonyt az alaptalan vád alól. – közben felemelte a könyvet – Ezt természetesen, még ma megsemmisítem. – Liza fellélegzett, aztán eszébe jutott, hogy még úgy sem látott boszorkányégetést.

Anna nem értett az egészből semmit. Hirtelen rátört két katona, miközben a lábát mostam és lehurcolták a kínzókamrába. Vékony kezeire hideg, nehéz vasbilincsek kerültek, melyeket egy a mennyezetről lelógó kampóra kötöttek. Bár szerencséjére nem húzták fel, még saját, mezítelen lábain állhatott. Hátáig érő barna haja, összekócolódott, arcán értetlen rettegés látszott.
- Tudod, miért hoztak ide, te lány? – kérdezte egy mély, erős hang, a háta mögül, de nem várta meg a választ. – Boszorkányság és eretnekség ellened a vád.
- Ne! Kérem! Én nem csináltam semmit! – sikoltozta, halálra rémülve. Pontosan tudta, mi vár arra, akit ilyesmivel vádolnak.
- Hallgass fehérnép! – rivallt rá, egy morgó medve hangsúlyával – Bűnös vagy, amíg be nem bizonyosodik az ártatlanságod! Ezt foglyuk most próbára tenni, ha ártatlan vagy nem kell félned, a vizsgálataink tévedhetetlenek. – A szolgáló hitt neki, és ez kissé megnyugtatta, hiszen tudta, hogy semmilyen törvény ellen sem vétett. – A vizsgálat három napig fog tartani, és a végére eldől, hogy valóban boszorkány vagy-e.
- Nem vagyok! Kérem… higgyen nekem! – sikoltozta továbbra is, szemei sarkában könnyek jelentek meg. Hirtelen két nagy, erős kéz simított végig az oldalán, a hasáig.
- Nos, először is ki kell tisztítanunk. – Hirtelen megragadta a fejét és a szájába valami vékony fa rudacska került, amit egy kötél, vagy talán valami bőrdarab segítségével, amit a tarkójánál kötöttek meg, oda szorítottak. Innentől fogva már csak nyögni tudott. – Ez azért, hogy ne babonázz meg, valami varázsigével, vagy szemmel, veréssel. – és a következő pillanatban már a szeme is be volt kötve. Nem látott semmit, nem tudott beszélni, egyedül volt a sötétben. Kezeit fájdalmas bilincsek szorították, talpa fázott a hideg, piszkos kövön.
Levették a kampóról, ismeretlen, erős kezek, legalább négy. Ezek szerint segítői is voltak az inkvizítornak. Durván markoltak a combjába és a karjába, valamiféle fapadra fektették, háttal. Nyakára hideg fém került, mellyel a padhoz rögzítették, karjai szintén, a feje mellett. Amolyan kalodába kerülhetett. Lábait talán a falhoz, vagy valamilyen oszlopokhoz rögzítették, felhúzva, szinte derékszögbe. Kissé széthúzva egymástól. Elpirult a gondolatra, hogy most akárki láthatja a fenekét és a punciját. Elkezdték levágni róla a ruháit, amire mocorogni és nyögdécselni kezdett, ahogy a hideg fém a bőrén is végigsiklott, bár meg sem karcolta. Teljesen meztelenül feküdt, idegen férfiak között. Nem, nem szabad izgulnia! Hiszen ártatlan, biztosan nem eshet semmi komoly baja. De ez valahogy mégsem ment, ahogy az idegen mocorgást, mormogást hallotta. Magányos, kiszolgáltatottságban feküdt a sötétségben.
Hirtelen vaskos ujjakat érzett a feneke lyukánál nyúlkálni, azonnal mocorogni kezdett, próbálta elhúzni magát, beszélni, de csak nyöszörögni bírt.
- Nyughass, boszorka! – rivallt rá az inkvizítor, mire a lány megerőltette magát és abbahagyta a mocorgást. Hirtelen valami különös, élettelen dolog hatolt a fenekébe. Nem értette a dolgot és egyre jobban félt, mert nem is látott semmit. Lábainak bilincsei fémes csengést hallattak, a vékony végtagok remegése nyomán. Aztán hirtelen abból a valamiből, amiről így megtudta, hogy egy cső, víz kezdett betörni a szűk popsiba. Újra mocorogni kezdett, de leszorították. Nem fájt neki, de akkor sem tudta elviselni, még a tudatot sem. Mit csinálnak? A folyadék kellemesen langyos volt, folyamatosan, lassan töltötte ki a belsőjét, egyre jobban feszítve azt. Néhány perc után kezdte érezni, hogy már nem fér belé több, kellemetlen, szorító érzés lett rajta úrrá. „Hagyják abba! Hagyják abba!” De hiába üvöltözött magában, rágcsálta a kis fa rudat, nyála lassan végigfolyt az arcán. Egy pillanatra felemelték a fejét és kioldották a kötelet. Először csak lihegni tudott, szája kiszáradt, aztán halkan megszólalt.
- Kéérem hagyják abba! Nem bírom tovább! – szipogta, aztán a következő pillanatban már vissza is került a rudacska.
- Ugyan, nem ilyen gyönge az emberi test, vagy talán nem is vagy ember? – kérdezte az inkvizítor mély hangja. Még legalább két percig, bár Anna már kezdte elveszteni az időérzékét, töltötték, aztán kihúzták a csövet és az erőtlen test abban a pillanatban, kiengedte magából az összes folyadékot, egyéb tartalmakkal együtt. A cselédlány belesóhajtott a szájpecekbe, aztán már csak sírdogálni tudott, amitől kezdett átitatódni a szeme kendője. De egyelőre örült, hogy vége a beöntésnek. Legalábbis addig a röpke ideig, amíg újra nem kezdték. És újra és újra, amíg teljesen ki nem takarították.
Ezután eloldozták remegő tagjait és átcipelték valahova, újra durva kezek szorították és egy fadézsányi vízbe, dobták, ahonnan a hajánál fogva húzták fel, hogy ne fulladjon bele. Meglepően kellemes illata volt a víznek, mint ha egy nedves rózsakertbe került volna. Sőt ez is kellemesen meleg volt. Durva kefékkel lemosdatták, közben se a szemkötő sem a szájpecek nem került le. Mikor végeztek, kivették a vízből, és letörölgették a testét, majd újra hurcolás következett.
Leültették, a hideg kőre, amit megint nem értett, hiszen az imént tisztították le, most pedig nyílván újra piszkos lett a combja, a háta és a feneke. A talpa nem, ugyanis a bokáját kalodába zárták, aztán őt is felültették, és előre hajoltatták, sőt húzták. Nyakánál és csuklójánál is csukódott a kaloda, hasa valamilyen fahengerhez nyomódott így alteste részben a levegőben lógott, részben a fahengerre hasalt. Elképzelte magát elölről, fején, kéz és lábfejein kívül semmi sem látszott a fakalodától. Az a gondolat viszont halálosan megrémítette, hogy puncija és feneke így ismét teljesen ki van téve bárki kényének-kedvének. Talpa, háta, feneke, minden érzékeny része ki volt téve az esetleges kínzásoknak és a melleihez, lábaihoz sem, lehetett senkinek sem gondja odaférni. De bízott az inkvizítor igazságosságában, hiszen azt tanulta, hogy ők tévedhetetlenek és ő tudta magáról, hogy ártatlan. Hasánál már most kellemetlen volt a nyomás, a többi kényelmetlen részről nem is beszélve. Meddig kell még így maradnia? Ilyen megalázó helyzetben, pedig ő mindig jó szolgáló volt.
- Túl későn kezdtünk bele a vizsgálatokba. – morogta az inkvizítor, közben hátrasimította a lány hosszá haját és kivette a szájából a pecket. – Holnap folytatjuk, addig itt maradsz.
- Ké… rem ne! – beleremegett gondolatba, egész este egyedül, a patkányokkal teli kínzókamrában, a sötétben, ilyen pozícióban.
- Hallgass! Örülj, hogy a pecket kivettem, boszorka! – Ezután a kövön kopogó léptekkel kisétált a kínzókamrából. – Vigyázzatok, nehogy megbabonázzon! – szólt az őröknek.