Vallatás

Vallatás

Este jöttek érte. Már több mint tíz órája ült a sötét, nyirkos cellában. Az idő lelassult, elveszett. Fegyelmezetten, egyenes háttal ült priccsén. Kecses nőiesség volt mozdulataiban, ahogy felnézett az ajtó csikorgására. Az őrök beléptek a cellába, és körbeállták a lányt. Ő is felállt. Sudár, büszke tartása volt, fejét felszegte, mintha egyedül akarna szembeszállni az őérte jövőkkel. Hosszú haját copfba fonta a várakozás hosszú órái alatt, ez kiemelte gyönyörű arcát, hatalmas szemeit. Fekete, matt színű, szűk bőrnadrágján lágyan megcsillantak a fáklya pislákoló fényei. Fehér inge szakadtan, piszkosan lógott vállain, félig takarva csak el feszes, gömbölyű melleit.
Az őrök körbeállták, és hátrakötözték kezeit. Elindultak kifelé a cellából, súlyos lépteik vészjóslóan visszhangzottak a falakon. Lassan haladtak, az út egy véget nem érő, ismeretlen borzalom felé vezető rettenet volt. A lány bátor volt, de félt. Eltökélte, hogy semmi áron sem adja fel kedvesét. Érte fog szenvedni, az ő boldogságáért. Tudta, hogy minden boldog pillanatért, amit együtt töltöttek, ezerszeresen fog megszenvedni. Nem reménykedett.
Egy tágas terembe érkeztek, amelyet fáklyák világítottak meg. A levegő a koromtól és az évek alatt a falra lerakódott penésztől volt nehéz. A terem végében egy nagy asztal volt, mögötte szigorú ábrázatú emberek. A lányt az asztal elé vezették.

- Marion grófnő, mindent tudunk az összeesküvésről. A vezért akarjuk. – szólalt meg egyikük, aki a kihallgatás vezetőjének tűnt. – Nevezze meg, vallomását figyelembe vesszük a tárgyalásán.

A grófnő nem válaszolt. Hosszú, nyomasztó csend telepedett a helységre. Az urak az asztal mögött a lányt nézték. Elbűvölte őket fiatal szépsége, törékenysége. A lány állta a tekintetüket. Életének tizennyolc éve alatt volt alkalma megtanulni, hogyan nézzen magasrangú uraságokra.

- Marion grófnő, kérem, beszéljen, ez Önre nézve is jobb. Nincs értelme a hallgatásának – próbálta könyörgőre fogni a kihallgatás egy másik vezetője.

A lány tudta, hogy nem fog megszólalni. Szemeiben összegyűltek a könnyek, de tartani akarta magát. Nem akarta, hogy a gyengeség jeleit lássák rajta. Azt túl megalázónak tartotta volna. Annál bármilyen fájdalom elviselhetőbb. Már kívánta, hogy elkezdjék. Néhány perc múlva az egyik őr mellélépett és letépte róla a fehér ingét. Félmeztelen volt, de ez furcsa mód felbátorította. Most még erősebbnek érezte magát, mint előtte. Kezét eloldozták, és elől újra megkötözték, felhúzták a feje fölé. Terpeszbe állították, térdcsizmás lábait a földben lévő kampókhoz kötötték. A hóhér előlépett az egyik sarokból. Hatalmas, izmos férfi volt, fején csukja, kezében korbács.

- Kérem, grófnő – hallotta a vallatók könyörgését. – Ezt mi sem akarjuk. Kérem, csak egy nevet mondjon.

Az ostor lecsapott. Élesen belevágott testébe, körbefogva, rácsavarodva. A lány megrándult, de hang nem hagyta el ajkát. Megfeszítette testét, ahogy a korbács suhogását hallotta, fogait összeszorította és tűrte a rá mért ütéseket.

- Grófnő, kérem, beszéljen – hallotta a vallatók újra és újra, monoton hangon feltett kérését.

A kín egyre fokozódott. A tizenötödik ütésnél nyögött először halkan. A huszadiknál gördült végig az első könnycsepp elkínzott arcán.

- Állj! – kiáltotta hirtelen az egyik vallató, és közelebb ment a lányhoz. – Ismételje meg grófnő, kérem!
- Ó, istenem, kérlek, adj erőt, hogy elbírjam ezt a kínt, amit rám mérsz! Adj méltóságot, türelmet, hogy büntetésedet elviseljem! Adj gyors halált és nyugalmat! – fohászkodott halkan a grófnő.

A férfiak csendben nézték a lány szenvedését.

- Folytassa – intett csalódottan a vallató a hóhérnak. A korbács megint lesújtott. A kérdések most már elmaradtak.

A fohász egyre hangosabb lett. A lány már hangosan sírt. Nem bírta magát tartani, lábai rogyadoztak. Aztán a fohász abbamaradt, a grófnő teste ernyedten lógott a terem közepén. Feje lekókadt, mintha csizmája orrát szemlélné. A hóhér abbahagyta a kínzást. Mindenki a lányt nézte. Az egyik őr vizet hozott, és ráöntötte az élettelen testre. A lány megmozdult, fejét lassan felemelte, ránézett a vallatókra. Még mindig lógott, nem tudott lábra állni.

- Kérlek, istenem … - és megint elájult.
- Térítsék magához! Tartunk egy óra szünetet – szólt oda az őröknek a vallató, és a többiekkel együtt kiment a teremből.

A lány néhány újabb vödör víz után már magához tért annyira, hogy lábra tudott állni. Arca maszatos volt az izzadságtól, a kín könnyeitől. Testén patakokban folyt le a rózsaszínűre festett víz, végigszaladt bőrnadrágján, térdcsizmáján és tócsává növekedett a padlón. Kikötözve, egyedül álldogált fájdalmával. A megváltó vég még nagyon messze volt.