Cikkek idő szerint
2022. 06. (70)
2022. 05. (52)
2022. 04. (81)
2022. 03. (60)
2022. 02. (54)
2022. 01. (66)
2021. 12. (63)
2021. 11. (56)
2021. 10. (45)
2021. 09. (58)
2021. 08. (76)
2021. 07. (74)
2021. 06. (55)
2021. 05. (63)
2021. 04. (67)
2021. 03. (54)
2021. 02. (56)
2021. 01. (65)
2020. 12. (45)
2020. 11. (82)
2020. 10. (64)
2020. 09. (51)
2020. 08. (61)
2020. 07. (53)
2020. 06. (49)
2020. 05. (66)
2020. 04. (69)
2020. 03. (82)
2020. 02. (48)
2020. 01. (55)
2019. 12. (55)
2019. 11. (37)
2019. 10. (52)
2019. 09. (51)
2019. 08. (75)
2019. 07. (58)
2019. 06. (53)
2019. 05. (71)
2019. 04. (60)
2019. 03. (61)
2019. 02. (71)
2019. 01. (74)
2018. 12. (39)
2018. 11. (46)
2018. 10. (34)
2018. 09. (58)
2018. 08. (41)
2018. 07. (50)
2018. 06. (36)
2018. 05. (39)
2018. 04. (30)
2018. 03. (30)
2018. 02. (34)
2018. 01. (40)
2017. 12. (27)
2017. 11. (47)
2017. 10. (26)
2017. 09. (28)
2017. 08. (42)
2017. 07. (51)
2017. 06. (28)
2017. 05. (36)
2017. 04. (44)
2017. 03. (54)
2017. 02. (28)
2017. 01. (50)
2016. 12. (49)
2016. 11. (46)
2016. 10. (43)
2016. 09. (37)
2016. 08. (44)
2016. 07. (56)
2016. 06. (48)
2016. 05. (55)
2016. 04. (35)
2016. 03. (40)
2016. 02. (69)
2016. 01. (69)
2015. 12. (44)
2015. 11. (43)
2015. 10. (65)
2015. 09. (65)
2015. 08. (68)
2015. 07. (74)
2015. 06. (85)
2015. 05. (102)
2015. 04. (69)
2015. 03. (68)
2015. 02. (74)
2015. 01. (57)
2014. 12. (56)
2014. 11. (56)
2014. 10. (55)
2014. 09. (63)
2014. 08. (64)
2014. 07. (58)
2014. 06. (42)
2014. 05. (64)
2014. 04. (48)
2014. 03. (92)
2014. 02. (59)
2014. 01. (44)
2013. 12. (46)
2013. 11. (53)
2013. 10. (33)
2013. 09. (41)
2013. 08. (48)
2013. 07. (52)
2013. 06. (62)
2013. 05. (60)
2013. 04. (55)
2013. 03. (83)
2013. 02. (62)
2013. 01. (61)
2012. 12. (58)
2012. 11. (45)
2012. 10. (54)
2012. 09. (56)
2012. 08. (61)
2012. 07. (63)
2012. 06. (31)
2012. 05. (30)
2012. 04. (33)
2012. 03. (24)
2012. 02. (20)
2012. 01. (37)
2011. 12. (33)
2011. 11. (33)
2011. 10. (30)
2011. 09. (26)
2011. 08. (25)
2011. 07. (29)
2011. 06. (25)
2011. 05. (21)
2011. 04. (21)
2011. 03. (20)
2011. 02. (19)
2011. 01. (29)
2010. 12. (24)
2010. 11. (21)
2010. 10. (25)
2010. 09. (14)
2010. 08. (26)
2010. 07. (32)
2010. 06. (24)
2010. 05. (23)
2010. 04. (32)
2010. 03. (25)
2010. 02. (33)
2010. 01. (42)
2009. 12. (34)
2009. 11. (26)
2009. 10. (26)
2009. 09. (16)
2009. 08. (26)
2009. 07. (37)
2009. 06. (32)
2009. 05. (31)
2009. 04. (39)
2009. 03. (41)
2009. 02. (23)
2009. 01. (56)
2008. 12. (24)
2008. 11. (22)
2008. 10. (13)
2008. 09. (32)
2008. 08. (41)
2008. 07. (31)
2008. 06. (10)

Utak, ösvények

Törölt felhasználó
2009. 01. 31. 11:14 | Megjelent: 517x
Az ülésnek vége volt. Kisebb csoportokba verődve beszélgettünk, sokan már távozóban voltak. Ő a terem távolabbi sarkában beszélgetett én eminnen figyeltem, miközben én is egy kis csoportban beszélgettem. Két hónapja ismerkedtünk meg és azóta kéthetente itt találkoztunk rendszeresen. Csak szünetekben beszélgettünk mindig, meg néha az ülés alatt is. Csendesen, halkan huncutkodtunk, apró pikáns megjegyzések röpködtek, amiket aztán később mindig megbeszéltünk. Szurkálódó típus volt, a szó nem rossz értelmében. Amolyan huncut módon. Csak rövid tőmondatok röpködtek, többre nem is volt szükség, értettük egymást.
Ő végzett, vette a kabátkáját, elindult az kijárat felé. Odaköszönt nekünk elhaladtában, de tudtam, hogy kint meg fog várni. Ma is egymás mellett ültünk „véletlenül” és lévén, hogy az ülés unalmas volt, ma is huncutságokat sugdostunk egymás fülébe, ahogy azt az elmúlt alkalmakkor tettük. Ma végre összeszedtem a bátorságomat, az egyik megjegyzésére azt mondtam:
-Rossz vagy. – és mélyen a szemébe néztem.
-Igen, az -felelte. – Én mindig rossz vagyok.
Nyulat bokorból kiugrasztó szándékkal, halkan a fülébe súgtam:
-A rossz kislányok büntetést érdemelnek, nem?
-Biztos. Én nem tudhatom. – felelte. – Én már nagyon régen kaptam ki.
Helyben vagyunk.
-Mennyire régen? – kérdeztem.
-Ha jól emlékszem, tíz éves lehettem, amikor apám egyszer elverte a popsimat. Már nem emlékszem mi miatt, de biztosan valami rossz fát tettem a tűzre.
-Akkor már épp ideje. – néztem merőn rá.
-Biztos így van. – suttogta és szája széle finom mosolyra rándult.
Kicsivel később az én csoportom is elkezdett készülődni, végeztünk mi is a megbeszéléssel.
Kiléptem. Valóban kint várt. Odalépett hozzám:
-Merre mész? – kérdezte huncut mosollyal a szája szegletében.
-Amerre te. – feleltem és az én arcomon is végigszaladt egy kis mosoly.
-Én még nem tudom. Most nincs kedvem még haza menni.
-Jó, akkor gyere velem. – mondtam. Hangomban nem kérés, inkább utasítás volt.
-Merre?
-Erre. - mutattam a Duna felé, majd határozott léptekkel el is indultam. Követett.
Néhány perc múlva a Duna part egy elhagyatott, elég sötét, e pillanatban senki által nem járt sötét sétányán találtuk magunkat.
Leültem egy padra és csak mutattam, hogy üljön mellém. Leült.
Pár közömbös mondat után visszakanyarodtam a korábbi témához. Hogy mi is jár a rossz kislányoknak?
-Tőlem megkaphatod. – jegyeztem meg. – Úgy elfenekellek, hogy még azt sem mondod: nyikk. – Felnevetett.
.Nyikk-nyikk. – mondta gyerekesen, mint aki szülei türelmi határait feszegeti.
-Most tudod mondani, de utána nem fogod. –nevettem el magam én is.
-Úgysem teszed meg. – susogta. Szemében kacér fény villant.
-Te provokálsz?
-Nem, de úgysem teszed meg. – szeme csillogott; várakozással és kíváncsisággal volt tele.
Úgy éreztem, kár lenne tovább húzni a dolgot.
-Jó, gyere ide! Akkor most megkapod a magadét, hogy megtanuld: máskor ne provokálj. - Már nyúltam is a keze után. Magamhoz húztam; csak játszi, könnyed, játékos tiltakozás volt benne. Egy pillanat alatt a térdemre fektettem. Hasalt a padon. Feneke pont a térdem fölött domborodott. Egy kicsit meg is emelte. Rövid, fekete, feszülős szoknya volt rajta. Bal kézzel finoman lenyomtam a hátát, jobb kezemet a fenekén pihentettem. Egy picit vártam, nem mozdultam. Hallottam, ahogy felerősödik a légzése, bal tenyeremen is éreztem, ahogy egyre gyorsul.
Hirtelen rávertem párat a fenekére. Nem túl nagyot, de nem is gyengét. Nem gyors sorozatban, kis szünetekkel. Minden csapásra egy hangos, kéjes sóhaj volt a válasz. Kis szünetet tartottam, kezemet továbbra is a fenekén tartva. Finoman simogattam. Éreztem, hogy remegni kezd a teste. Felbátorodtam. Újra elkezdtem paskolni. Most már kisebb szüneteket tartva és nagyobbakat ütöttem. Ugyanazok a kéjes sóhajok voltak a válaszok. Ismét megálltam.
-Nem jól van ez így. –súgtam a fülébe. – A szoknyádat büntetem, miközben te voltál rossz. - Nem válaszolt.
Végigsimítottam a combján, benyúltam a szoknyája alá és felhúztam teljesen. A csípőjéig gyűrtem fel, úgy feszült derekára, mint egy öv. A félhomályban kivillant két hófehér gömbölydedsége. Középen csak egy vékony fekete csík. Egy keskeny, majdnem észlelhetetlen tanga. Ez meg már minek? - gondoltam. Nem durván, de határozott, erőteljes mozdulatokkal elkezdtem lerángatni róla a bugyiját. Még jobban megemelte a csípőjét, hogy segítsen. A bugyit felcsavartam a kezemre, mint egy karszalagot.
-Így na, most már nem véd a szoknya. Ez már igazi bünti lesz. - sziszegtem. –Megérdemled, vagy nem?
-De. – jött a halk válasz.
-Én is így gondolom. – mondtam, majd az eddigieknél erőteljesebben és gyorsabb ritmusban, újra elkezdtem csapkodni az ülepét. Némelyik ütés erősebbre sikerült. Ilyenkor az eddigi sóhajok, nyögések, halk sikolyba futottak át.
-Csak nem fáj? –kérdeztem.
-De.
-Helyes, az a jó. - mondtam, majd még erősebben kezdtem csapkodni. Csattogott a tenyerem a fenekén. A lábát is végigvertem, bokáig. Combjain látni lehetett az ujjaim okozta csíkokat.. A csattogás és halk sikolyok zaját elnyomták a Duna felől jövő zajok és a város tompa moraja. Talán négy-öt percig verhettem. Már a tenyerem is elkezdett sajogni. Még a félhomályban is látszott, ahogy a néhány perccel korábbi hófehér dombocska, teljesen kipirosodott. Szinte éreztem, ahogy lángol, süt a feneke.
-Felállhatsz! – szóltam rá.
Felállt. Kezével elkezdte simogatni lángoló, tűzpiros fenekét. Arca kipirult, ragyogott, homlokán apró izzadságcseppek csillantak meg. Szeme csillogott a sötétben.
Kacéran elkezdett nevetni, majd ujjával a lábán, egy pontra mutatott.
-Azt hiszem, itt még van egy négyzetcentiméternyi hely, amit nem vertél el. – kuncogott kacéran.
Rácsodálkoztam. Ezt még magam sem hittem.
-Gyere közelebb! – odalépett. – Úgy látom neked ennyi nem volt elég. Szerintem van több hely is, amit még nem vertem el. – Kérdőn nézett rám, de hamar megértette. Elkezdtem kigombolni a blúzát. Nemsokára elővillant fekete melltartója. Megfogtam a jobb pántját és megrántottam. Leszakadt. Magam is meglepődtem.
-Héka-béka! Te leszakítottad a melltartómat! – hangjában nevető csodálkozás volt.
-Sssst! - csendesítettem el.
A melltartó sután, funkcióját vesztve lógott le bal vállán, fedetlenül hagyva két mellét. Bimbói feszesen ágaskodtak. Majdhogy felfelé álltak.
-Tedd hátra a kezed- szóltam rá. Gondolkodás nélkül engedelmeskedett.
Bal kézzel lefogtam háta mögött összekulcsolt kezeit, jobb kézzel néhányszor rásuhintottam meztelen melleire. Hangos sziszegés volt a válasz.
-Nem mondom, hogy nem fáj. – sziszegte. Talán egy halvány rémület árnyalata suhant át az arcán, a további fájdalomtól való félelmében, de a szeme még mindig csillogott.
-Abba hagyjam?
-Ebben én nem dönthetek. –felelte és mosolygott. Újra elkezdtem csapkodni a mellét. Néha épp csak ujjbeggyel érintettem az ágaskodó mellbimbóit. Ilyenkor, mint egy partra vetett hal, úgy kezdett el ficánkolni, de bal kezemmel erősen tartottam és nem hagytam, hogy szabaduljon. Egyre hangosabban sziszegett, majd elkezdett nyöszörögni végül fojtottan sikoltozni. Úgy éreztem kezdi megközelíteni fájdalomküszöbének végső határait. Leálltam. „Elvégre még kezdő, szegénykém”, villant át az agyamon. Megsimogattam lágyan a melleit.
-Ennyit mára? – kérdezte. –Vége? – hangjában inkább élcelődés volt.
-Majd én megmondom, hogy mikor van vége. – feleltem.
Hirtelen mozdulattal a pad mögé rángattam.
-Hajolj le, tedd a kinyújtott kezedet a padra! – Mondtam szenvtelen hangon. Némán engedelmeskedett. – Tedd szét a lábaidat!
Gyors egymásutánban rávertem még párat a fenekére.
-Még hogy „maradt ki egy négyzetcentiméter”! – dohogtam. – Na, várj csak! Majd mutatok én mindjárt egy helyet, ami tényleg kimaradt.
Bal kézzel, amennyire csak lehet, szétfeszítettem a fenekét és jobb kezemmel, szinte csak az ujjaim begyével odacsaptam középre egymás után többször. Pont középre, a popsija legérzékenyebb pontjára. Minden csapásra egy hangos sikoly volt a válasz. Még néhány finomabb ütés, aztán ujjam hegyével finoman végigsimogattam a lágy, selymes barna kaput. Már hangosan nyöszörgött a fájdalommal vegyes kéjes gyönyörtől. Mint egy modern hangszeren, úgy játszottam a testén. Attól függően, hogy hol és hogyan érintettem, különböző hangokat csalhattam ki belőle. Mint egy hatalmas hangszeren játszó óriás Éreztem, hogy lüktet a halántékom, ereimben felgyorsulva áramlik a vér, az adrenalin szinttől már majdnem a fejem is fájt. Éreztem, hogy a hormonok is többszörös mennyiségben áramlanak szét a testemben. Éreztem, hogy férfiasságom is vadul feszülve a végső kitörésre készül. Szűk volt már neki a nadrágom okozta fogság.
Néhány és meztelen alsótesttel álltam mögötte. Kinyújtott karjai még mindig a pad támláján, háta a földdel szinte mértani pontossággal vízszintesen. Lábai terpeszben. Hirtelen mozdulattal behatoltam és csípőjét fogva vadul elkezdtem döfködni. Alig telt el pár perc és úgy éreztem, nemsokára a legfelső lépcsőfokon leszek, ahonnan már nincs visszaút. De még várni akartam vele. Lelassítottam a mozgásom. Elengedtem a csípőjét, kezem lassan felcsúsztattam a tarkójáig, majd egy hirtelen mozdulattal végigkarmoltam a hátát. Teste megvonaglott, mint egy makrancos, hámot nem tűrő kiscsikóé.
Hirtelen feltámadt a szél a Duna felől. Meglebegtette hosszú, selymes haját. Belemarkoltam két kézzel és magam felé húztam. Feje hátrabicsaklott, teste mint egy felajzott íj, félkörívben feszült hátra. Újra felgyorsítottam a mozgást. Minden mozdulatnál, amint alsótestem vadul hozzácsapódott, hajánál fogva magamhoz rántottam. Ekkor már hangosan sikoltozott a kéjes gyönyörtől. Még szerencse, hogy a környék teljesen elhagyatott, ember sehol, a város zaja elnyomja őrületig fokozott kéjes sikolyait. Egyre gyorsabban, vadabbul mozgok. A két test izzik, szinte összeolvad. Még néhány lökés, aztán vércsepárok nászvisításához hasonló sikollyal egyszerre repülünk át valami másik, szinte felfoghatatlan dimenzióba. Egy pillanatra megszűnt körülöttünk a külvilág zaja, a tér-idő kontinuum meghasadva, elmosódva olvadt fel a test, lélek és szellem szabad repülésének szárnyain.
Ráhajolok. Izzadtságtól gyöngyöző mellkasom rásimul a hátára. Percekig nem szólalunk meg. Csak zihálunk némán, szótlanul. Érzem, ahogy egész testében remeg. Én is alig állok. Lábaim, remegnek, mintha áramütés ért volna, úgy folyik ki belőle az erő.
Lassan öltözünk. Arcunk ragyog. Kéz a kézben sétálunk a házáig. Közben alig váltunk pár szót. A kapuban halkan megszólal:
-Idős fejjel megértem, hogy megismerhettem ezt a csodát!
-Jobb később, mint soha. – Sütök el egy közhelyet, miközben örömet és büszkeséget érzek. –Különben sem vagy idős. Amúgy még nem ismerted meg. Ez csak alapozó ismeret volt. Mondhatni egy hosszú út első lépései. Őszintén rám csodálkozik:
-Jön ennél több is?
Bólintok:
-Rajtad múlik.
-Mikor? – kérdezi.
-Amikor akarod. Mikor hívhatlak?
-Majd én hívlak. Holnap reggel. – Egy percig sem kételkedem benne.
Egy lágy csókot lehel az ajkaimra, majd belibben a kapun. Mozgása, mint egy tizenéves fruskáé. Boldog és felszabadult.
Egy pillanatra visszafordul:
-Gondolod, hogy ez járható út? Egyáltalán út? Vagy csak egy ösvény, amelyen elindultunk egy kusza ismeretlen felé? - értem, hogy miről beszél. Nem az elmúlt órák boldogságkeresését vitatja. A közös jövő aggasztja. Mindketten tudjuk, milyen akadályok állnak előttünk.
-Út. És járható. –mosolygok vissza felé.
-Úgy legyen! – bólint. Már-már indulna, amikor még egy pillanatra visszaszól:
-Nyikk! –derűs kacajjal fűszerezi meg az elröppenő szócskát, majd csapódik a kapu. Távolodó lépései zaját elnyeli lassan a pesti éjszaka.
Nehezen alszom el. Sokáig forgolódok az ágyban. Gondolatban többször végigjátszom az elmúlt órák eseményeit. Várom a reggelt. „Vajon hánykor hív?”
Lassan már hajnalodik. Kimerülten álomba szenderülök. Arcomra rásimul egy boldog, felhőtlen gyermekmosoly. Jó éjszakát!

Hozzászólások (0)

A hozzászólások belépés után olvashatók.