Szolgasors5

Az este további része kellemes beszélgetéssel telt. Sétálgattunk az üzletek között és beszélgettünk. Eszter úrnő mesélt az egyetemről, ahol első évesként tanult. (Tehát nem tévedtem, 19 éves volt.) Mosolygós, rengeteget nevető, nagyon aranyos és gyönyörű lány volt, én meséltem neki a munkahelyemről, magyarán tényleg olyan volt az egész, mintha egy első randi lenne. Csak éppen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindeközben azt várja tőlem, hogy letérdeljek és lábat csókoljak neki mindenki szeme láttára...
Aztán elérkezett az idő, hogy hazakísérjem. Kisétáltunk a villamosmegállóba.
- Mit szólnál egy kis játékhoz, kutya? - kérdezte gyönyörű, ám rosszat sejtető mosolyával az arcán. - Minden alkalommal, amikor megáll a villamos azt mondod nekem, alázatos szolgája vagyok, Istennőm! És minden megálláskor hangosabban az előző alkalomnál. Megértetted?
- Hány megállót megyünk? - kérdeztem vissza, ami hiba volt. Gyengéden, ám határozott tekintettel megpofozta az arcomat. Nagyon elvörösödtem.
- Azt kérdeztem, megértetted?
- Igen, úrnőm.

Felszálltunk a járműre. Nem tudtam, hány megállóra számítsak, ezért csak lassan mertem hangosítani. Az első három megállónál még nem volt gond. Egyrészt szinte csak tök süketnek tűnő nyugdíjasok szálltak fel, másrészt én is olyan halkan mondtam Úrnőm szemébe a szavakat, hogy azt csak Ő hallhatta. Fejemet enyhén lehajtva tartottam, hogy felfelé kelljen rá néznem, ahogy korábban kérte. Amikor első alkalommal szinte csak suttogtam: "Alázatos szolgája vagyok, Istennőm." egy részem legszívesebben letérdelt volna, hogy lábat csókoljon neki. Olyan gyönyörű volt, és a mosoly az arcán teljesen megrészegített.
Aztán az 5. megálló után már kezdett kellemetlenné válni. Egy alkalommal fiatalok egy csoportja szállt fel, és az egyik biztos, hogy meghallotta, mert elég feltűnően megbámult. Aztán, amikor továbbindult a villamos, valószínűleg elmondhatta a barátainak is, mert a távolból szinte mind rám néztek, és a többség elnevette magát.
Persze csak megállók között volt kínos, amikor Istennőm szemébe mondtam a szavakat, teljesen természetesnek, jogosnak tűnt, hogy kifejezem előtte alázatomat. Közben néha eszembe jutott, hogy még egyetlen lábujját sem csókoltam meg, pedig a hét öt napjából egynek már eltelt a fele...
A 10. (mint később kiderült, utolsó) állomáson szinte már üvöltenem kellett a szavakat. Biztos voltam benne, hogy körülöttünk mindenki hallja, de reméltem, hogy poénra veszik. Istennőm felemelte a kezét, én pedig kötelességtudóan kezet csókoltam neki.

Aztán végre valahára leszálltunk, és kis séta után elértünk a lakásához. Eszter kinyitotta az épület ajtaját, majd sajnálkozva felém fordult.
- Megérkeztünk az úrnői rezidenciához, azonban van egy kis probléma. Kettőnk közül csak én vagyok Úrnő... És csak egy Úrnő érkezhet két lábon, méltóságteljesen a rezidenciába, az egyszerű kis csicskák csak négykézláb, minden lépcsőfokot megcsókolva mehetnek fel. - Ajkát lebiggyesztve nézett rám.
- Értem, Úrnőm - térdeltem le.
- Azt szeretném, ha minden csók után azt mondanád: Hódolatom Eszter úrnő lábnyomának. A harmadikon lakom.
- Úgy lesz, úrnőm. - Arcizmaim elárulhatták, mennyire lelkesedek a feladatért (nem túlzottan), mert Eszter úrnőm jóízűen kinevetett.
Elindultam. A lépcsőfokok nem volt éppen túl tiszták, de elfojtottam az igényes oldalamat. "Hódolatom Eszter úrnő lábnyomának" csók, "Hódolatom Eszter úrnő lábnyomának", csók, "Hódolatom Eszter úrnő lábnyomának". Legalább száz lépcsőfokot csókoltam meg, és százszor ismételtem el a mondatot. Csalni nem mertem.

Mikor felértem, Úrnőm már ott várt rám. Lifttel könnyedén lehagyta a kiskutyáját. Az utolsó lépcsőfokot a lábai előtt csókoltam meg, és az utolsó mondatot felnézve a szemébe mondtam.
Eszter úrnőben az volt a zseniális, hogy egy utolsó senkiházi kis féregnek éreztem magam színe előtt szinte minden alkalommal. Ez akkor is pont így volt.
A lakása nagyon szép volt és tágas. Lesegítettem lábairól szandálját, melyet egy otthoni papucsra cserélt. Én meztelenre vetkőztem parancsára. A kanapéhoz kísértem, ahol megmasszíroztam gyönyörű lábfejét. Kínkeserves negyed óra volt, ugyanis tisztában voltam vele, hogy nem csókolhatom meg őket.
- Nincs ma túl sok kedvem hozzád. Ezt csak ilyen bemelegítő napnak szánom. Azt tudnod kell, hogy itt a lakásban összesen tíz esélyt adok, amivel lábcsókot érdemelhetsz ki. Ha nem használod ki mindet, akkor magadra vagy utalva.
- Értem, Fenséges Úrnőm.
- Az első sansz: fejeld meg a földet! De erősen. Három próbálkozásod van, utána ha elégedett vagyok, megkapod az első lábcsókot - mosolygott gonoszul.
- Tehát itt a lábai előtt teljes erőből fejeljem meg a padlót? - értetlenkedtem, ami most az egyszer kedvére való volt.
- Pontosan.

Nem tudom, ki próbált már szándékosan fájdalmat okozni magának és ki nem, de nem olyan könnyű. Az első próbálkozásra kicsit belesajdult a fejem, de én is éreztem, hogy ez nem fogja meggyőzni Istennőmet.
Második alkalommal a homlokom csak úgy csattant a parkettán, kicsit bele is szédültem, és reménykedve néztem fel Úrnőmre.
Ő azonban csak a fejét csóválta és mosolygott.
- Ez egy közönséges dominának talán megfelelne, de én az Istennőd vagyok. Fejeld meg úgy, hogy elájulj!
Megpróbáltam harmadszorra is. Azt hittem szétreped a fejem. Elsőre azt sem tudtam, merre van a fent és a lent, alig találtam meg Úrnőm gyönyörű kék szemeit, hogy alázatosan, reménykedve belenézhessek.
- Még mindig magadnál vagy, sajnálom - közölte minden sajnálat nélkül. - Most pedig takarodj haza! Lefelé is megcsókolsz minden lépcsőfokot és azt mondod: Eszter úrnő büdös kis csicskája vagyok.