Börtönben

Figyelmeztetés: a történet kitalált, az elejétől a végéig a fantázia műve, valós személyekhez vagy eseményekhez semmi köze. Homoszexualitásra utalás a végén.


Börtönben

Fekszem a priccsen és arra gondolok jól döntöttem-e, amikor a rövidített büntetést választottam. Három hónap alatt letelik így a büntetésem, ám hogy soha ne felejtsem el, hogy a lopás bűn, hetente kétszer deresre húznak, és megbotoznak. Fiatal, életerős férfi vagyok, ezért úgy vélem, nem fog túlságosan megviselni a verés. Ezen a szárnyon csak ilyen büntetéssel bíró rabok vannak, kettesével vagyunk egy cellában.
Cellatársam kedden és szombaton, én hétfőn és pénteken fekszem meg a derest. Jó, hogy nem vagyok egyedül, a nálam 11 évvel idősebb, harmincas évei közepén járó cellatárssal ezt is meg tudjuk beszélni. Harmadik hete vagyunk kényszerű összezártságban. péntek van, így hamarosan jönnek értem. Mindig délelőtt szokták lebonyolítani a veréseket, és nem én vagyok egyedül, aki ma kikap, tehát ki kell várnom a soromat.

- Nem félsz? - kérdezi Jonas. Bezzeg amikor őt viszik, előtte ösvényt járkál a cella padlójába.

- De igen, csak próbálom tartani magam - küldök felé egy bágyadt mosolyfélét.

- Kurva kemény vagy! - mondja elismerően.

- Vagyok a fenét - felkelek, megmosom arcomat. Meleg van itt benn, vagy csak én érzem így?

- Mire számítasz? - ér el az újabb kérdése.

- Jó lenne már túl lenni rajta - nézek ki a törölköző mögül. - Meg az is, ha ugyanazzal a bottal kapnék, mint legutóbb.

- Több bot van, még én se kaptam kétszer egymás után ugyanazzal. Kell néhány alkalom, míg az ember különbséget tesz. Nekem is van olyan bot, aminek szívesebben hasalok le.

Csattan a zár, a nevemet hallom:

- Walter Walley? - pillant a felírótáblára az egyik fegyőr, míg a másik a cellába néz, ránk.

- Jelen! - vigyázzba állok, és engedem, hogy megbilincseljenek, vezetőpórázon visznek el. Még rápillantok cellatársamra, aki fejével int, szemében a szokásos "együtt érzek veled, haver!" pillantás.

Végigvezetnek a folyosón, és az utolsó ajtót nyitják ki előttem. Ez egy lakatlan cella, közepén várakozik a deres. A fekpad párnázott, műbőr bevonatú, szíjakkal ellátott bútordarab, a gyakori használattól a párnázata kopott. Becsukják az ajtót, leveszik a bilincset, pórázt rólam.

- Walter Way, az Amerikai Egyesült Államok illetékes bírósága önt három hónap letöltendő szabadságvesztésre, valamint egyezerötszáz botütésre ítélte. Utóbbiból megkapott már háromszázat, most újabb ötven felvételére kísértük ide. Kíván mondani valamit, mielőtt megkapja?

- Csak annyit, hogy megbántam amit elkövettem - hajtom le a fejem.

- Erre gondoljon a deresen is! - mondja az őr, és leteszi a mappát, újabb utasítást ad. - Helyezkedjen el a veréshez és tegye szabaddá deréktól lefelé magát!

- Igenis, uram! - mondom, és feltérdelve a deresre letolom a nadrágomat, az alsót, majd végighasalok a deresen. Szakszerűen, pillanatok alatt deresre húznak, testem deréktól térdig csupasz, érzem a légmozgást bőrömön.

Lehunyom a szemem, és megkapaszkodom a deres lábaiban. A pribék megsuhogtat pár botot egymás után, míg megtalálja azt, aminek legjobb a fogása. Próbaképp rám csap vele, és megkérdi:

- Na hogy érzi?

- Jó... lesz - felelem, és titokban örülök, mert felismerem a botot, amivel kaptam legutóbb.

- Ötvenet fog kapni, nem kell hangosan számolnia - mondja, majd elkezd verni.

Nagyokat nyögve fogadom az ütéseket, jólesik a kemény botozás. Ez kell a magamfajta piti bűnözőnek, hogy megtanulja a törvényt. Lopni bűn! A pribék nem kímél, mindent megtesz, hogy rögzüljön a tanulás. Jó ez a bot, pont az én seggemnek való. Egyre jobban fáj, de még mindig ízlik a büntetés. Gyakorlott kézben a bot csodákra képes, tán még arra is, hogy jó útra térjek általa. Már túl vagyok azon, amikor jólesnek az ütések, és még több van hátra, mint amennyit kaptam. Kínlódva kapaszkodom, és nem tudok hová menekülni a bot elől. Pedig már úgy érzem, eleget kaptam. Miért nem a hat hónapot választottam, akkor alkalmanként huszonöt bottal megúsznám? Ötven az nagyon sok, nem gondoltam, hogy ennyire fáj. Miért nem hagyják már abba? Nagyon fáj, nagyon fáj! - lihegem, és megfeszítem a testem.

Végre megkapom az utolsót a kemény kezű pribéktől, és kioldják a szíjakat. Remegő lábakkal mászom le, és nem nézek rájuk, ahogy felhúzom a nadrágom.

- Na milyen volt? - kérdi amelyik bilincset és pórázt rak rám.

- Köszönöm, uram! Alaposan ellátták a bajomat - dicsérem, és ebben nincs semmi nyáladzás. A jól végzett munkáért járnak az elismerő szavak, soha nem mulasztom el megköszönni és méltatni munkáját.

Visszakísérnek a cellába, ahol Jonas és én megbeszéljük a velem történteket. Elismerően nyilatkozik a nyomokról, hozzátéve, hogy reméli hogy holnap az ő feneke is így fog kinézni.

- Ha kiszabadulunk mi lesz? - kérdi.

- Verés nélkül ismét rossz útra térnénk?

- Keresnünk kell valakit aki azután is elver. - fejezi be a gondolatmenetet, és igazat adok neki.

A heti száz ütés azonban megosztja véleményünket. Ő heti ötvennel beérné, én meg kéthetente hasalnék, érveket és ellenérveket hozunk fel, Jonas puhánynak tart engem, én meg őt álmacsónak nevezem, hiszen láttam már párszor, hogy úgy elverték hogy alig tudott visszabotorkálni a cellába.

Egészen addig kitart a téma, amíg meghozzák az ebédet.

Ebéd után négyig csendben kell maradnunk, ilyenkor szoktunk levelet írni, aludni, vagy kihasználva a csendes pihenő óráit, szexelni. Jonast felizgatja frissen elvert fenekem, és többször is eljuttatjuk egymást a jóba.
Egymás karjában alszunk alkonyatig.

Vége