Feszültségoldó verésen

FONTOS: A történet kitalált, a valóságban élő személyekhez, eseményekhez semmi köze, az első szótól az utolsóig a fantázia szüleménye.
-----------------------------------------------------------------------------


Feszültségoldó verésen

Kiszálltam a kocsiból, és megérintettem a csengőt. A ház messze állt a kertben, nem hallatszott ki a csengőszó, csak remélhettem, hogy meghallották benn. Halkan surrogva nyílt az automata ajtó, és visszaszállva a kocsiba begurultam a kerti úton a garázsok felé.

Letettem a kocsit, majd növekvő izgalommal a lépcső felé indultam.

Nem először jártam itt, és valószínűleg nem is utoljára. Néhány nappal ezelőtt telefonáltam, és a péntek este hét órai időpontban állapodtunk meg.

Fiatal menedzserként stresszes életet éltem, sok idegesség gyülemlett fel bennem. Megfelelési vágyam, a szakmai előmenetel, hogy nevet szerezzek a szakmában nem kis energiámat felemésztette, szükségem volt arra, hogy havonta egy-két alkalommal feszültségoldó verésben részesítsenek.

Max kinyitotta a bejárati csarnokba vezető ajtót, és elvette kabátomat.
Egyre inkább tagjaimba kúszott a félelem, de tudtam, ha megkapom a nekem járó ütéseket, utána felszabadultan távozom innen, a következő alkalomig.

Ismertem jól a házat, gimnazista koromban, érettségi előtt jártam itt először, és az egyetemi éveim alatt is gyakran igénybe vettem szolgáltatását. Egy kiadós pálcázás után jobban sikerültek vizsgáim, és ha úgy éreztem, nem teljesítettem jól a ZH-n, akkor bűntudattól sarkallva jöttem el, és a deresen megfogadtam, hogy sokkal jobban fogok tanulni.

Max, a diszkrét személyzet, bevezetett a puritán egyszerűséggel berendezett helyiségbe, és magamra hagyott a deres és néhány ígéretes pálca és szíj társaságában. Meglazítottam nyakkendőmet, majd lassan meztelenre vetkőztem. Ruháimat az odakészített szobainasra teregettem, még a zoknijaimat is, majd a bútordarabot visszafordítottam a fal felé.

Régi ismerősként üdvözöltem a derest, jó néhányszor hasaltam rajta, miközben pálca vagy szíj bírt jobb belátásra, hogy ne hanyagoljam el kötelességeimet. A verésért járó összeget már azután átutaltam a megadott bankszámlára, miután az időpontban megegyeztünk. Mint régi, visszajáró ügyfélnek, némi kedvezmény is járt. Ezt a költséget minden hónapban belekalkuláltam a költségvetésembe.

A szolgáltatás diszkréten működött, és működött. Ha nincs Herold, még mindig az egyetem padjait koptatnám, vagy egy rosszul fizetett alkalmazott lennék.

Harold jóval idősebb volt nálam, már akkor ötvenes éveiben járt, amikor az egyetemen segített át, és azóta eltelt csaknem nyolc év. Halkan nyitotta az ajtót, és amikor látta, hogy a derest nézegetem, becsukta az ajtót, és így szólt.

- Jó napot! Ne is húzzuk az időt, melyik eszközt választja?

Viszonoztam a köszönést, majd ráböktem egy megbízható, vastagabb pálcára: - Azt hiszem, ez megfelelő lesz.

- Kívánja előtte megkóstolni? - emelte fel biztató fejmozdulattal.

- Hát legyen! - sóhajtottam, majd a deresre támaszkodva előrehajoltam.

Harold nem siette el a kóstolót, többször is a fenekemhez ért a pálcával, hogy megtalálja a legjobb helyet. Mivel legutóbb csaknem egy hónapja csapattam meg magam, így könnyedén talált rajta, mert az akkori nyomok - mint mindig - begyógyultak néhány napon belül.
Végre megállapodott rajtam, majd kimért egy kemény ütést.

- ÁÁÁ - kiáltottam, és felemelkedve két kézzel kaptam oda. Megdörzsöltem az ütés helyét, és tágra nyílt szemmel meredtem Haroldra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megcsap vele.

- Milyen volt? - kérdezte.

- Megjárja - feleltem visszatalálva hangomhoz. Nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy kaptam már jobbat is.

- Ennyire nem fájhatott - rovott meg, mikor látta, hogy még mindig dörzsölöm az ütés helyét.

- Legyen inkább az - mutattam egy másik pálcára, amivel emlékezetem szerint még nem kaptam. Ujjnyi vastag, jó fogású eszköznek látszott.

Harold vállat vont.

Felvette és megsuhogtatta. - Hajoljon le szépen!

Megmarkoltam a deres túlsó szegélyét, és lehunytam a szemem. Nem akartam sok pálcát kipróbálni, de a kóstoltatás szertartását Harold sohasem mulasztotta el.

Kölcsönösen udvariaskodtunk ilyenkor, de a vége mindig az lett, hogy néhány pálcát, esetleg szíjat lehajolva ki kellett próbálnom.
Nagy levegőt vettem, és a következő pillanatban suhogott a pálca és eltalálta a fenekemet.

- ÁÁ - jajdultam, és felkelve megdörzsöltem az ütés helyét.

- Jól gondolom, hogy ezt inkább megfelelőnek érzi? - kérdezte Harold oldalra döntött fejjel, kék szemében vidám szikrákkal.

- Hát nem is tudom - töprengtem, majd rábólintottam. - Ezzel kérem az első huszonötöt, a másodikat meg az előzővel.

Máskor is volt rá példa, hogy ötvenet vágattam a fenekemre, és közben eszközt cserélt, így nem csodálkozott.

- Meglátja, jól fog esni! Kérem helyezkedjen el a deresen.

A falon lévő plakátra pillantottam, melyen egy vidáman mosolygó fiú hasalt egy hasonló deresen, a helyes pózt illusztrálva, valamint arcán annak ígéretével, hogy tényleg jól fog esni. Mivel már nagyon feszült voltam, hajlamos voltam hinni neki.

Ideje volt lehasalni. Harold a szíjbilincsekhez rögzített a bokáimnál és csuklóimnál, majd a derekam felett is áthúzott egy szíjat, hogy ne nagyon ficánkoljak. Közben csevegő hangnemben beszélt hozzám:

- Aki feltalálta a derest, okos ember volt. Ha nem találta volna fel a fekpadot, akkor sokkal több időbe telne, míg megkapja a verést. Mindig meg kéne várni, míg visszahelyezkedik a következő ütésre. Ezt a párnát tegyük az öle alá, hogy jobban domborodjon a feneke. Így jó lesz. Kényelmesen fekszik?

- Igen uram - feleltem, és egyre jobban izgultam. Vajon hogy fogom bírni a pálcázást?

Kemény férfiak csak egy-egy nyögéssel, sóhajjal fogadják, de én mindig hangosan nyögdécselek, jajgatok, miközben megkapom ami nekem jár. Valóságos hisztikirályfi tudok lenni, miközben csapatom a fenekem, annak ellenére, hogy az eszemmel tudom, hogy szükségem van arra, hogy alaposan kiporoljanak.

Miközben ezt végiggondoltam Harold deresre húzott, és én mélyeket lélegeztem.

- Felkészült? - aggodalmaskodott Harold. - Nem szokott ennyire feszült lenni.

- Fel...készültem - nyugtattam meg, pedig most gyávultam el teljesen.

- Remek választás - suhogtatta meg a pálcát.

A következő pillanatban lecsapott vele rám, és nyögéseimmel nem törődve lendületesen verni kezdte a fenekemet. Amennyit a szíjak engedtek, elmozogtam, de nem tudtam elmenekülni a kemény ütések elől. Fentről lefelé haladt, majd elérkezve combjaimig, újra kezdte, ezúttal felfelé. Néha bevitt egy-egy ütést feljebb vagy lejjebb, nem úgy, ahogy következett volna.

Kezdeti nyögdécselésemet jajgatás váltotta fel, fehéredő ujjakkal szorítottam a deres lábait, és minden ütés újabb jajkiáltást csalt ki belőlem. Harold újra és újra lecsapott, suhogott a pálca, én meg jajgattam, és ismételtem, hogy ez nagyon fájt, nagyon fájt.
Egy különösen fájdalmas ütés után leengedte a pálcát, és így szólt:

- Na az első huszonötöt már meg is kapta. Hogy érzi magát?

- Köszönöm... ez jó volt - leheltem. Égett az egész fenekem, alaposan megcsapott az öreg.

- Pihenhet kicsit, aztán megkapja a másik pálcával is a huszonötöt - jelentette ki.

- Jó - sóhajtottam, pedig legszívesebben azonnal kocsiba vágtam volna magam, és mentem volna agglegénylakomba. Szégyelltem, hogy tanúja gyengeségemnek. Megint kezdett előjönni belőlem a hisztikirályfi.

Ő is valami hasonlóra gondolhatott, mert megjegyezte:

- Jár ide egy másik fiatalember, az is általában ötvenet kap, bottal mérem ki neki - közben kioldozta szíjaimat. - Keljen fel kicsit!

- Rendben. Mi van azzal akit bottal ver el?

- Az a másik fiatalember rendszerint végigkóstol tucatnyi botot, míg megleli a neki megfelelőt. Rámutat egyre, lehajol, megcsapom vele, aztán savanyú képpel feláll, és mondja, hogy ez nem az igazi. Választ egy másikat, és annak is lehajol. Próbálom meggyőzni egyik vagy másik bot előnyeiről, ilyenkor felajánlja, hogy ismét kínáljam meg vele. Lehajol, megcsapom vele, van hogy úgy eltalálom, hogy ugrik egyet. Aztán amikor megtalálja, amelyikkel jólesik neki, nagyon örül. Kétszer-háromszor megkínálom vele, míg teljesen biztos lesz. "Ez az, ez az" - ismételi, és ugrándozva fogja a fenekét. Utána lehasal a deresre, és látom milyen türelmetlen. Nagyokat nyögve csapatja meg magát. Minden ütés után megvárom, hogy nyögjön, van hogy utána hozzáteszi, hogy "ez jólesett". Őt gyakran vertem el, mindig az általa választott bottal. Dicsérte is, amikor felkelt, hogy úgy érzi, rendesen megkapta a magáét.

- Mit akar ezzel mondani? - húzom az időt, hogy meséljen, nem akaródzik visszafeküdnöm.

- Hát hogy egy egészséges fiatalembernek ki kell bírnia ötvenet. Ha nem is fütyörészve, de csendesebben. Van aki bottal szereti, van aki pálcával, de amit kiválaszt, azzal ki kell állnia a verést - hunyorít szeméve. - hiszti nélkül.

- Én nem tudom - elfordulok, mert ég a fülem a szégyentől. - Nekem nem megy. Pedig mindig úgy érzem, hogy jó pálcát választok, elvégre az én fenekemről van szó.

- Pedig megszokhatta volna ennyi év alatt a pálcát.

- Ezt nem lehet megszokni, uram - ingatom a fejem.

- Szóljon, ha folytathatjuk, és próbálja meg, hátha megy halkabban is.

Iszom még pár korty ásványvizet, mert a jajgatásban kiszáradt a torkom, majd becsavarom az üveget és leteszem az asztalra. Harold az elsőnek kiválasztott pálcát suhogtatja, majd a deresre mutat.

Ismét lehasalok, bátorságom maradéka is elillan ezzel. Ismét felkerülnek a csukló- és bokaszíjak, majd a derekamat is leszíjazza.

- Hát akkor kezdjük, felkészült?

- Várjon... itt van az a bot, amivel verte...? - fordítom hátra a fejem.

- Természetesen. Gondolja kibír vele jó huszonötöt?

- Mindenesetre kipróbálnám, kérem kínáljon meg vele!

- Hát nem bánom - kimegy a helyiségből, majd visszatér egy vastagabb, félelmetes bottal.

- Ez az? Megnézhetem? - nyújtogatom a nyakam.

- Hát ha ez lesz a megfelelő a fenekének - tartja elém. Nyelek egyet. Ha az ismeretlen sorstársam kibírt ezzel ötvenet, akkor én is bevállalhatok vele kezdetnek huszonötöt.

- Úgy verjen vele, mint őt - Harold felvonja szemöldökét, de nem tesz megjegyzést.

Odaáll mellém, és kiméri a távolságot.

- Egyelőre kóstolja meg - biztat, majd kimér egy jó botütést.

- Huhhhh - szakad ki belőlem a fájdalomtól, majd gyorsan magamhoz térve ismét megkínáltatom magam vele. - Lehetne még egyet feljebb?

Próbálok helyezkedni, de a szíjak szorosan tartanak. Harold gondosan megcsap még egyszer.

- Na hogy érzi? - kérdezi kíváncsian.

- Jól megcsapott vele, de ízlik - felelem egyszuszra. - Kérem botozzon meg vele!

- Nem bánom, végtére is van aki ezt szereti - mondja, majd nekigyürkőzik a feladathoz.

Nekiáll, hogy a bottal kimérje a huszonötöt. Gondosan egymás fölé helyezi el az ütéseket, nagyokat nyögök, és magamban számolom, hányat kapok. Lendületesen büntet, több évtizedes gyakorlat van a karjában. Olvasmányélményeim hősei elevenednek most meg, én vagyok, akire az úr parancsára az ispán huszonöt jó botot vág. Ízlik a botozás, más mint a pálca, nyögéseim elégedettségről árulkodnak. Harold megáll, kérdezi hogy bírom, mire azt felelem, hogy "jó bot ez nagyon!". Ha ezzel kapok a jövőben, akkor ki fogok törni a magamra aggatott hisztikirályfi jelzőből. Nem...vagyok...nem... ááuuuhhh... - nyögöm, amikor erősebben érzem csapva magam.

- Lejjebb - szólok aztán két ütés között.

Harold meghallja, mert visszakérdez: - Lejjebb?

- I...gen - hebegem.

Gyors egymásutánban hat ütést kapok fenekem alsó részére, ahová kértem, majd kisvártatva még egyet. Megvan a huszonöt, és nem is kiabáltam, hogy elég, nagyon fáj, nem bírom.

- Huszonöt - mondja ekkor Harold, és kiszabadít. Időt ad, hogy feltápászkodjak.

A feszültség lassan megszűnik, mélyeket lélegzem, feltérdelek és lemászom a deresről. A pálca és a bot jótékony hatásai már abban is megmutatkoznak, hogy szelel a napokkal ezelőtt eldugult orrom.

- Köszönöm... uram! - hangom megremeg, ahogy ezt kimondom, mégsem mulasztom el soha, hogy megköszönjem. Ez is a szertartás része köztünk.

- Milyen volt a bot? - kérdezi kíváncsian Harold

- Jobban esett, mint a pálca, pedig alaposan ellátta a bajomat, uram! - közben lassan, segítség nélkül felöltözöm. Még esik pár szó arról, hogy a második huszonötöt férfiasabban viseltem.

- Legközelebb ha jön, megkóstolhat még néhány botot - biztat Harold. - A nyögésein is hallottam, hogy elégedetten csapatja bottal a fenekét.

- Valóban jólesett, uram. Hálás vagyok, hogy bemutatott neki - közben elismeréssel nézem az asztalon heverő botot. - Már a kóstolónál éreztem, hogy ez valami más.

Rövid búcsúzás után óvatosan szállok be kocsimba.

Vége