A kutyavásár II.

Sejtelmem sem volt, mit akarhat. Az írásból világosan kitűnt, mi a problémája velem, az pedig – minő meglepetés – ez alatt a mind az egy hát alatt bizony nem oldódott meg. Annyira pedig már ismertem, hogy tudjam, ha valamit kimond, azt komolyan gondolja.

A múltkori felültetés miatti dühöm már elszállt, így hát hagytam egy darabig csörögni a telefont, aztán felvettem. Azt hittem, talán valami segítségre van szüksége, de nem így volt.

- Rám érsz? – kérdezte, miután bemutatkozott.

Majdnem elejtettem a telefont.

- Mikor?
- Most, azonnal! – ezúttal az állam volt soron. Sok mindenre számítottam, de erre nem.

Akkorára tátottam a szám a meglepetéstől, hogy egy kisebb madárraj akár el is tévedhetett volna benne. Aztán valami hetedik vagy nyolcadik érzékem megsúgta, hogy valószínűleg nem defektet kell szerelnem – annál is inkább, mert nincs kocsija …

- Hol vegyelek fel?
- Itthon.

Semmit sem beszéltünk meg – mégis minden világos volt. Hmmm. Ennyit a női nem ismeretéről! De valahogy nem tudtam igazán mélyen belemerülni a bánatba!
Odaértem a házuk elé és felszóltam neki.
Természetesen megváratott. Más helyzetben igen csúnyán néztem volna, de most észre sem vettem: más járt a fejemben.

- Ne szólj egy szót se!!! – ezzel ült be. Friss frizura, diszkrét smink, kellemes illat – mmm … erre megérte várni.
- Én is örülök, hogy látlak! – mondtam olyan széles vigyorral, hogy attól féltem, a szám sarkai összeakadnak a tarkómon.

Az úton mély hallgatásba burkolóztunk. Igazából nem is volt mit mondani. Mindkettőnket lefoglaltak az elkövetkezendő órák várható eseményei.

B-n látszott, hogy nagy műgonddal készítette ki magát és a ruhája is igazán csinos volt. Szürke kosztüm, vajszínű selyemblúz – a kosztüm kabátot viszont a nagy meleg miatt rögtön a hátsó ülésre dobta.
Ez a „nett” megjelenés szinte kiabált némi „zilálásért”. Ösztönösen cselekedtem.
Ahogy bezáródott mögöttünk az ajtó, - természetesen előre engedtem – ballal keményen belemarkoltam a hajába, visszarántottam és háttal a falnak döntöttem. Jobbomat beleakasztottam a blúz dekoltázsába és egy rántással derékig széttéptem.
Nem viselt melltartót, a cicijei úgy kandikáltak ki a széttépett blúzból, mintha azt akarnák csendben megkukkolni, ki randalírozik itt?!
Mellbimbói a hirtelen jött izgalomtól hegyesen meredtek elő a széttépett blúz rongyai közül. Nem látszott se ijedtnek, se megdöbbentnek.
Bennem viszont - nem utolsó sorban épp az előbbiek hatására - robbanásszerűen nőtt a hormonszint. Nőies gyengeségre, esdeklésre vágytam, látványosan tudtára akartam adni, hogy a hatalmamban van – és hogy hosszú, kínokkal teli délutánja lesz.
Bal kezemmel, amivel még mindig a haját markoltam, hátra feszítettem a nyakát és jobbal oda-vissza, két jókora pofont kentem le neki.

- Ez az! Büntess meg! – suttogta kéjesen és mellét kifeszítve még jobban felkínálta magát.

Jobb kezemmel vadul, már-már durván belemarkoltam a bal cicijébe – és ujjaim közé fogva keményen megszorítottam a mellbimbóját.

Ennyitől azért illett volna a fájdalomnak legalább egy pici jelét adnia – ám semmi! Mélyen a torkából kéjesen felnyögött és ívben hátra görbítette a gerincét, mint egy nyújtózkodó cica, hogy félig meztelen felsőteste még jobban a kezem ügyébe essen.

Ez volt az a pillanat, amikor az addig bennem tomboló neandervölgyi meglepetésében hátralépett és átadta a helyét egy öltönyös technokratának. Más szóval: egy pillanatnyi döbbenet után újra képes voltam józanul gondolkodni.

- Ez így nem büntetés lesz, hanem kéjelgés! – súgta valami a gondolataimban – egy mazo domina szeánsza egy szado subbal … és a végén még rám förmed, hogy erősebben korbácsoljam! :-O

Na, ne! …

(folyt. köv.)