Hosszú még az éjszaka

2012.06.18. Budapest - Igaz történet.
Csendben, halvány mosollyal ülsz mellettem, miközben a nagy, elegáns fekete autóval elsőnek indulunk el a lámpánál feltorlódott sorból. Nem, nem azért jöttem most ezzel a kocsival, hogy lenyűgözzelek. Csak kímélni akartalak. Úgy gondoltam, hogy most ne metróval gyere hozzám a pályaudvarról. Megérdemled.
Amint hazaérünk, és lejjebb vetkőzöl, megfogom a karod, és beviszlek a szobába. Nem ellenkezel, hiszen már sokszor csináltuk. Sőt, valószínűleg azt a kellemes izgalmat érzed ilyenkor, amit én is. Érdekes, erről pont még sosem kérdeztelek. Lassan leültetlek az ágyra, még mindig nem szólsz egy szót sem, csupán körbenézel, próbálod kitalálni, hogy mára mit tartogattam neked. Semmi különöset. Semmi különöset, de élvezni fogod. Két karod a fejed fölé kötözöm az ágy rácsaihoz, a lábaidat terpesz alakban rögzítem. Ott fekszel alattam, őrjítően szépen és ártatlanul, és én éppen arra készülök, hogy fájdalmat okozzak neked. De te azt élvezed, hogyha a hatalmamba kerülsz, én meg azt, ha érzem, hogy az enyém vagy. Érdekes kapcsolat a miénk. Bizonyos időközönként találkozgatva, talán még mindig keveset tudva egymásról, ám kölcsönös szimpátiával viszonyulva az első találkozó első percei óta, néha felvonatozol hozzám vidékről, hogy kikötözzelek, vagy éppen te uralkodj rajtam. Távol ilyenkor mindentől, távol a valós élettől, családtól, kapcsolatoktól, elbújva, redőnyök lehúzva. Közelebb hajolok a kezedhez, mert látom, hogy az egyik csomó nem lett tökéletes, kapkodtam.
- Azt mondtad, értesz a kötözéshez... - szólalsz meg a köszönés óta először, szenvtelenül elmosolyodva.
Meg akartad adni a kezdőlökést a mai játékhoz. Értem én... de szó nélkül se hagyhatom. Szelíden rád mosolygok, majd lassan arcon csókollak. Gondosan ügyelve, hogy hova csókoltam, már adom is az éjszaka első pofonját. Innentől már nem lehet minket megállítani. Néha sikoltasz, néha nyögsz, néha zihálsz a kimerültségtől, és az erőfeszítéstől, hogy ne add meg magad. Néha majdnem megtörsz, de olyankor mindig megállok, hogy legyen időd kifújni magad... nem kíméletből. Sokkal inkább azért, hogy az egész tovább tartson. Néha haragszol rám... Néha csúnya szavakkal illetsz. Tudod, hogy mi jár érte, és tudod, hogy előbb utóbb úgyis teljesen az enyém leszel. Mint régebben már annyiszor. Látom rajtad, hogy szeretnél már helyet cserélni. Hisz mindketten switch beállítottságúak vagyunk. De nem! Ma éjszaka nem lehetsz a Dominám. Ma éjszaka Te vagy az enyém, enyém minden lélegzeted, minden nyögésed, minden könyörgésed, minden kéjes vonaglásod, vágyakozó pillantásod. Néha az örömeid, néha a kínjaid fokozom.
- Sikíts nekem! - suttogom a füledbe, miközben arra készülök, hogy innentől folyamatos csiklandozással folytassam az estét. Szelídnek tűnhet a pofozás, és egyéb fájdalmat okozó tevékenységek után. De ismerlek, tudom, hogy mind közül ezt viseled a legrosszabbul. Szép lassan kezdem el. Alig bírod pár percig, máris esdekelsz, és biztosítasz arról, hogy bármit megteszel a szabadulásért. De a szabadulás még nagyon messze van. Hosszú még az éjszaka, és nem találom kielégítőnek a könyörgésed, se teljesen őszintének az ígéreteid. Így kénytelen vagyok folytatni, azonban előtte megérdemelsz egy kis jutalmat. Lassan végigcsókolom a nyakadat, és a kezeimmel símogatlak közbe. Megremegsz az izgalomtól, nagyon várnád a folytatást, de azért előbb még szenvedni kell. Különösen nem sajnállak. Tisztán látszik, hogy az együttlétünk minden egyes pillanatát élvezed, legalább annyira, mint én. Hosszú még az éjszaka, és tudom, hogy nemsokára teljesen az enyém leszel. De azt is tudom, hogy akkor valószínűleg épp Te leszel majd a legboldogabb lány a világon… Sőt, utána talán még helyet is cserélhetünk.