Az első találkozás - avagy egy dom kulisszatitkai

Ragyogó napsütés volt, amikor a férfi megérkezett a megbeszélt helyre. Még nagyon sok idő volt hátra a találkozóig, de sohasem szerette az utolsó pillanatra hagyni a végső simításokat a tervén. Izgalomnak nyoma sem volt, de egy különös érzés azért motoszkált benne.
Éppen az első “randevúra” készült egy nemrég a neten megismert lánnyal. Váratlanul gyorsan döntöttek közösen a személyes találkozóról, éppen ezért erre az alkalomra csak egy közös beszélgetésben egyeztek meg. Ám a férfi biztonsági intézkedései megijesztették a lányt, így mindenképpen úgy kellett leszerveznie mindent, hogy a félelmet a lehető legjobban csökkentse. Nyilvános és forgalmas helyen beszélte meg a találkozót, szándékosan nem vette tervbe sem autó vagy taxi használatát, a beszélgetést pedig egy nyugodt, meghitt, a lehetőségekhez képest szeparált helyen tervezte lebonyolítani. Úgy vélte, a tervezett pár óra helyszíne meg fog felelni a lány ízlésének, és elmosolyodott.
Körbejárta a teret, szemügyre vette a lehetséges pontokat, ahonnan a felfedezés veszélye nélkül szemmel tudja tartani azt a helyet, ahol majd találkozniuk kell. A környék forgalmas volt, ez egyrészt megkönnyítette a rejtett figyelést, másrészt kellő biztonságot adhat a lánynak, akivel először találkozott. A terepfelmérést követően elsétált a már korábban kinézett és lefoglalt teázóhoz, közben lemérte az út megtételéhez szükséges időt is. A közvetlenül arrafelé vezető utca a belváros minden negatív elemét magán hordozta: szemetes, szűk, és meglehetősen néptelen, így elvetette, hogy később közösen erre induljanak. A párhuzamosan futó főutca sokkal alkalmasabbnak látszott erre a célra: széles, nyílt, forgalmas és megnyugtató volt, és nem jelentett nagy kerülőt sem. Megjegyezte, hogy hol kell majd bekanyarodnia, a kinézett helyszínen pedig ellenőrizte és elrendezte a foglalás részleteit. Ha minden a tervei szerint meg, percre pontosan fognak majd megérkezni - és a pontosság a férfi számára mindig sokat jelentett. Még mindig volt hátra egy óra, így elintézett még pár dolgot: vett fel az automatából pénzt, végigsétált az alternatív útvonalakon, eszébe véste a szóbajöhető utcákat és irányokat. Még mindig sok idő volt hátra, amikor a mellékutcákon át visszatért megfigyelőhelyére, és - szája sarkában egy kis mosollyal - egy újabb apró tesztet készített elő, bár tudta: lehet, hogy nem is fog sor kerülni a használatára. Hátradőlt és lelki szemei előtt villódzó kaleidoszkópként pörgette végig a tervezett eseményeket. Szokás szerint igyekezett felkészülni az előre nem látható dolgokra. Újra memorizálta magában a terve kulcsfontosságú pontjait, azokat a témákat, amiket feltétlenül szóba akar hozni, vagy meg akar tenni, közben figyelve a reakciókat. Szándékosan - többször is - zavarba fogja hozni a lányt, mert arra ösztönösen reagál, és olyankor nem nagyon lehet “színészkedni”. Figyelni fogja a szemét, mert az a lélek tükre, értő szem megláthatja benne a valódi, talán el is leplezett érzéseket. Ügyelni fog a lány testtartására, mert a metakommunikatív jelekből kiolvasható, hogy mennyire nyílik meg, és mennyire érzi magát biztonságban. És a beszélgetés alatt szépen, fokozatosan tárja majd fel a lány lelkének minden rezdülését, szívének vágyait. Ahogy gondolatai végére ért, egy nagy sóhajjal - szinte kéjesen - nyújtózott egy nagyot. Szeme huncutul csillogott, már előre sejtett valamit...
Körülnézett, és rápillantott az órájára. “Ideje lesz ellenőrizni a megbeszélt helyet” - gondolta. Fél szemmel éppen ekkor pillantotta meg, ahogy a lány megérkezik (jócskán a kért idő előtt), és ezt mosollyal nyugtázta. “Nagyon ide akart érni, ez jó jel” - gondolta magában - “Nagyon helyes”. Ismét elmélyedt gondolataiban, de időnként oda-odapillantott, hogy lássa: mennyire ideges vagy feszélyezett a lány. “Pont eléggé” - állapította meg, és lassan, már-már hanyag lépésekkel indult a mellékutcákon át a találkozóra. Egy dalt dúdolgatott magában, és a szíve mosolygott, miközben a lány háta mörül közeledett. Érezte, hogy a korábban már tapasztalt érzés ismét erőt vesz rajta, sőt most már szinte tombolt: felébredt benne a domináns énje. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy nyugalmat erőltessen arcára, hangjára és testére, mikor közelebb lépett. Nem érzett izgatottságot, nem dobogott a szíve a torkában, nem röpködtek pillangók a gyomrában. Valami hűvös nyugodtság lett úrrá rajta, és olyan magabiztosságot és belső erőt érzett, mint talán még soha korábban. Szeme szinte szuggesztíven tapadt a lányra, mintha meg akarná babonázni, vagy a lelke mélyére látni, ahogy kéznyújtásnyira volt tőle. Még egy lépés.. és ott állt közvetlenül mellette.
“Szia!” - mondta mély hangján, és a lány szemébe nézett, mely úgy szippantotta magába tekintetét, mint ahogy egy fekete lyuk a tüzes gázóriásokat az univerzum peremén...