Szolgasors

Történetünk kezdetén nem állíthatom, hogy túl méltóságteljes helyzetben lettem volna, ugyanis tök pucéran hevertem egy szekrénybe zárva, s filctollal a mellkasomra volt írva: "automata felmosó".
Igen, épp Lilla hercegnőt szolgáltam. Az Úrnőt, aki parancsolt nekem, s aki a sorsomról döntött. Ekkor még nem ismertem olyan jól a szépséges tüneményt, tapasztalatlan és óvatlan voltam. Első alkalommal, mikor szolgálatra jelentkeztem nála, térdre parancsolt a lábai elé.

- Most csókolgasd a lábujjaimat! Egyesével, szépen sorban! - adta ki a parancsolt lefelé mutatva hosszú mutatóujjával. Gyönyörű volt. Hosszú sötétbarna haja kiengedve lógott néhol eltakarva előlem csodaszép arcát. Sötétbarna szemeivel szigorúan nézett rám, én egy darabig alázatosan tekintettem vissza rá, majd egy pillanatra mutatóujja fényes körmeire néztem, végül le a lábaira. Keresztbe rakta őket, a jobb lába volt felül. Méregdrága papucs volt rajta, melyben csupasz lábfeje várta alázatos csókjaimat. Lábkörmei is fényesen ragyogtak. Teljesen bemerevedtem, ahogy azt Hercegnőm előre tudta.
- Úgy van - mondta, az első két lábcsók után. - Add bele minden csodálatodat és alázatodat. Azzal a tudattal csókold minden lábujjam, hogy egyetlen lábkörmöm többet ér a te egész életednél. - És én így tettem. Minden lábcsókot hosszan kitartottam, legalább két másodpercig, ahogy azt Úrnőm korábban megparancsolta. - Közben játszadozhatsz a farkaddal... - ajánlotta fel. Nekem nem kellett kétszer mondani.
Így telt el néhány perc. Többször végigcsókoltam hosszan mind az öt gyönyörű lábujját, közben pedig izgattam magam.
- Most pedig kezdj el áradozni Rólam. Mond el, milyen csodásnak tartasz, mennyire imádsz! - Parancsolta. Én pedig belekezdtem. Dicsértem, ahogy csak nőt dicsérni lehet. Áradoztam földöntúli szépségéről, fenségességéről, hatalmasságáról.
- Most mond el, mit tennél meg értem! - adta parancsba, amikor már kezdtem kifogyni a kifejezésekből. Én ekkor már nagyon fel voltam izgulva. Nagyon sok mindent mondtam, nem is emlékszem pontosan. Egyszerűen annyira szép volt, és oly gyönyörű a pillanat. Persze Ő emlékezett...

Pár kijelentésemet hamar megbántam. Még aznap délután szembesített azzal az állításommal, hogy örömmel lennék akár órákig is a lábtartója. Szerény becsléseim szerint négy órán keresztül kellett ott térdepelnem előtte négykézláb. Ő néha feltette rám a lábát, de amikor kiment a konyhába vagy akárhova, nekem akkor is ott kellett maradnom mozdulatlanul. A szolgálatnak ez a része már kevésbé volt élvezetes, mint a lábcsókolgatás.
Amikor este végre azt mondta, felállhatok egy kicsit, azt hittem hazaküld/hazaenged, de tévedtem. Nagyon fájt már a térdem, és lelkileg is eléggé megviselt az előző pár óra. Lilla Istennőm nagyon fiatal volt, talán még a huszadik életévét sem töltötte be, én pedig nagyon leereszkedtem előtte.
- Azt mondtad, végigtérdelnéd akár életed összes éjjelét az ágyam mellett, amíg én alszom... - mondta rosszat sejtetően mosolyogva. - Én ezt nem kérem tőled, egyenlőre elég lesz, ha a mai éjszakát végigtérdeled - folytatta negédesen.
És komolyan gondolta. Tényleg ott tartott éjszakára. Ő bebújt az ágyába, még előtte egy utolsó lábcsók erejéig lelógatta gyönyörű lábfejét elém. Nekem kezeimet összekulcsolva kellett térdelnem Istennőm ágya mellett. Támaszkodhattam ugyan az összekulcsolt kezeimre, de nagyon előre kellett hajolnom. A parancs úgy szólt, hogy a fejemnek a kezeim előtt még érinteniük kell a földet.
- Így könnyedén csókot lehelhetsz tíz percenként a földre, ezzel is kifejezve alázatodat és imádatodat... - utasított.
És elkezdődött életem egyik legszörnyűbb éjszakája. Fájt mindenem, és hihetetlen megalázó volt, de Úrnőm egyértelművé tette, hogy ha nem teljesítem ígéretemet (amit a lábait csókolgatva tettem), akkor többet nem látom Őt.

És hasonlóképp kerültem a szekrénybe is. Valami olyasmit is mondhattam akkor a lábai előtt térdelve, hogy feltakarítanám az egész lakást akár a nyelvemmel is. Pár nappal később hozta ezt fel. Rám írta, hogy automata felmosó, és beparancsolt a szekrénybe.