Cs. története XXIV.

Tökéletes – vagy csaknem tökéletes – lakásavató volt, mindkettőnk számára. Én rendkívül jól szórakoztam a mindent átható szubmisszivitás újabb és még újabb kitörésein, ő pedig, mondott vagy mondjon bármit, már nagyon is vágyott egy jó kis fenyítésre – és ezt most megkapta, hogy a kielégülésről már ne is beszéljünk.

A csodafegyver fényesen bevált. Időnként leveleztünk is, ha találkozni nem állt módunkban, az egyik levelében – cseppben a tenger – édesen mutatkozott meg Kedvesem egész természete.

„Az a gumi-izé nagyon bejött nekem, Uram, ha kérhetem, alkalmazza bátran, bármikor …” – íme, annak eklatáns példája, hogyan próbálja egy vérbeli szub befolyásolni az urát, abba az irányba, hogy azért bünti ide, bünti oda – jól jöjjön ki a dologból. A legaranyosabb az volt az egészben, hogy még csak nem is volt tudatában annak, mennyire pikánsan hangzik ez a biztatás.

„Úgy gondolja? Nem volt túlságosan csípős?”

„Nem, Uram, épp megfelelő volt, használja nyugodtan, bármikor.”

Nem bírtam megállni, hogy ne ugrassam még egy kicsit.

„És használhatom máshol is?” – miközben leírtam, magamban szakadtam a röhögéstől, amint elképzeltem az arcát … nagyjából egy jóllakott cicáéra emlékeztetett, akitől azt tudakolja a gazdi, hogy megfelel-e a kint felejtett tejföl vacsorára.

„Bárhol, mint már mondtam, csak a mellbimbómra ügyeljen, tudja, az nagyon érzékeny …” – éppen itt volt az ideje, hogy egy kicsit visszavegyünk az orca méretéből …

„Emlékszik még arra a két csipeszre, amit adtam?”
„Arra a két fogazott satura, Uram?”
„Igen. Most szépen kimegy a fürdőszobába, felteszi azokra az érzékeny mellbimbóira a „két fogazott satut” és legalább 5 percig rajtuk hagyja!”
„Micsodaaaaa???”
„Még egy kérdés és tíz percre módosítom!” – körülbelül ekkor eshetett le neki, hogy csőbe húztam. A kapcsolatunk egyik fontos alappillére volt a dominancia kérdése. Ő vállaltan szubmisszívnak „szerződött”, kissé furcsán hatott, ahogy az elmúlt néhány percben osztotta az észt. szinte láttam, amint elönti a pír az arcát.
„Igenis, Uram!”
„Helyes! Két képet kérek: egyet a csipeszekkel a két cicijén, a másikat pedig az idő letelte után. Ha a nyomok nem elég látványosak, kénytelenek leszünk ismételni …”

Negyedóra múlva megérkeztek a képek. Étvágygerjesztő látvány volt.
A mindent átható szubmisszivitás jegyében komment is érkezett hozzájuk:

„Megtettem, először és egyben utoljára. Többet SOHA nem próbáljon meg erre kényszeríteni! Cs.”

Őszintén szólva nem nagyon értettem a Kedvest. Ha komment nélkül elküldi, valószínűleg ezen a ponton végződött volna a történet … - de így?! Valósággal felhívás volt keringőre.

„Igaza van. Méltánytalan dolog egy alázatos subbie-t ilyen szörnyűségekre kényszeríteni! Bocsánatot kérek és megígérem, soha többet nem fogok ilyen barbár tettet elkövetni.”

Magamban elmélkedtem egy sort, hogy a következőket ugyanebbe a levélbe fogalmazzam bele, vagy várjak egy kicsit a reakciójára. Végül az utóbbinál maradtam. Nem egészen eredménytelenül.

„Most haragszik, Uram?”
„Nem, a legkevésbé sem.”
„Akkor mi a baj?”
„Semmi.”

Volt olyan naiv, hogy belesétált a csapdába.

„Akkor jó, Uram. Holnap?”
„Bármikor, amikor SAJÁT ELHATÁROZÁSÁBÓL úgy dönt, hogy a satukkal a cicijén jön a találkozóra. Ha nem elég meggyőzőek a nyomok, a szeánsz elmarad” – puff, a csapda döngve lecsapódott Cs. mögött.