Szolgálólány (2.rész)

Nem sokára becsoszogsz te is. Nagyon vicces, ahogy mint egy pingvin próbálsz döcögve előre jutni a tálcával egyensúlyozva. Kár, hogy ezt rajtam kívül más nem láthatja. Amikor odaérsz, megállsz.

„Tedd csak le az asztalra.”

„Igen, Uram.” válaszolod

Le is teszed. Elégedetten nézem, hogy nem lötyögött ki egy csepp sem. Ez az első dolog a mai napon, ami sikerült neked. Megpróbálod elfoglalni a kívánt várakozási pozíciót. Majdnem sikerül.

„Zárd csak össze rendesen a térded, nem vagyok kíváncsi arra a haszontalan bemeneti nyílásra ott a lábad között te szégyentelen! Úgy-úgy. A kezed pedig legyen összekulcsolva a hátad mögött, ahogy már tanultad. Rendben. Megy ez neked.”

Lehajtod fejedet, és várod, hogy mi fog történni. Én nyugodtan kortyolgatom a teámat és nézem, milyen gyönyörűen kidomborodnak melleid a hátratett kezeidtől. Már-már megkívánlak. Azonban az órámra pillantok.

„Hozd ide a távirányítót. Mindjárt kezdődik a híradó.”

„Igen, Uram” és indulsz érte. Mozgásod továbbra is mókás.

Amikor odaadod, elindulsz vissza, az előz helyedre.

„Ne menj olyan messze, sőt! Gyere csak ide és térdelj keresztbe előttem! Olyan messze van az a lábtartó és nincs kedvem elmenni érte. Azt hiszem, te is tudod pótolni.”

Elfoglalod a helyed, utána én is kényelembe helyezem magam. Bekapcsolom a tv-t és nézem a nagyvilág híreit. Néhány perc után már kényelmetlen a pozíciód. Helyezkedni próbálsz. Egy pillanattal később csattanást hallasz, és égető érzés járja át a fenekedet. Ismerős érzés ez számodra. Valószínű egy nagy fakanál lehet -gondolod helyesen. Megismered, hiszen anyád is rendszeresen csépelte ilyennel a feneked. Tudom ezt én is –meséltél már róla–, ezért választottam éppen ezt az eszközt mára. Hiszen pontosan úgy viselkedtél, mint egy neveletlen tizenéves, mint egy rossz kislány…

„Maradj már nyugton!” förmedek rád, te pedig megpróbálod teljesíteni.

A híradót nem igazán szeretted eddig sem, hiszen nem érdekel, mi zajlik a világban. Most, ebben a helyzetben pedig egy örökkévalóságnak tűnik a fél óra. A hátad már majd belukad a súlyos lábaimtól. Mozdulni azonban nem mersz. Félsz a következményeitől. Én ezt sajnálom, mert olyan szép halványpiros folt lett a fenekeden az ütéstől. Megnézném milyen az, amikor az egész lángol. Na, de ami késik, az nem múlik. Még nincs vége az estének, nem úgy, mint a híradónak. Bár nem tervezek holnapra semmi különöset, és különben sem hiszek az időjósoknak, de élvezve a helyzetet. Még az azt követő reklámot is végignézem. Utána érzed, hogy megkönnyebbül a hátad. Felállok, és megfogom a füledet.

„Gyere csak a konyhába.” mondom és húzlak magam után a konyhába. Amikor kiérünk, engedélyt adok, hogy felállj. Látom, hogy a tenyered és a térded koszos lett.

„Úgy látom takarítani is elfelejtettél. Először mosd meg a kezed, utána adj nekem vacsorát!”

Amíg végzed a dolgod, addig én is teszem a magamét. Az asztalon lévő tejet egy tányérba öntöm és beledarabolom a kenyeret. Leülök az asztalhoz, a tányért pedig a földre teszem magam mellé. s egy rongyot dobok elé a kőre. Nézem, ahogy sürögsz. Elkészülsz és elém teszed a vacsorát.

„Éhes vagy?” kérdezem

„Igen.” válaszolod.

„Akkor gyere, egyél te is!” mondom, miközben a földön lévő tányérra mutatok

Szó nélkül letelepszel mellém a rongyra.

„Ha nem tudsz szolgálóhoz méltóan viselkedni, akkor én sem fogok úgy bánni veled megértetted?”

„Igen, Uram!”

„Akkor most állj rendesen négykézlábra és falatozd ki a vacsorádat a tányérból eszközök és a kezed használata nélkül! Egyél!”

S ezzel egy időben a fejed a tányér felé nyomom. Elkezded lefetyelni a tejet, mint egy kiscica. Ez már tetszik, így elengedlek és én is enni kezdek. „Aztán fogyjon ám el az utolsó cseppig.” mondom. Tetszik, ahogy csinálod. Amikor végeztél néhány katonát eléd dobok. Te azokat szorgalmasan feleszegeted. Megsimogatom a fejed.

Vacsora után elpakolsz, közben kérdezem, hogy kit hívtál, de te nem akarsz válaszolni. Nem tetszik ez nekem. Miután többszöri kérdésemre sem válaszolsz, megelégelem. Hozom a kötelet, összekötöm újra csuklóidat és az asztalra hajolva kikötöm a kezeidet annak lábaihoz. Milyen szépen kerekedik a feneked, ahogy ráhasalsz az asztalra! Csodálatos. Bokáidat is rögzítem, hogy terpeszbe kerüljél.

„Ha nem árulod el önként, akkor majd kiverem belőled.” mondom és szavaimat követően fenekelni kezdelek. Egy ideig elég nyugodtan tűröd. Amikor már fészkelődni kezdtél érzem bemelegedett a feneked. Egy kis pihenőt kapsz, amíg hozom a fakanalat.

„Addig folytatjuk ezt, amíg el nem mondod kivel beszéltél. Mostantól azonban jön a fakanál.”

S ezzel egy időben egy nagyot húzok a feszes fenekedre. Felkiáltasz. Hogy ez a meglepetés, vagy a fájdalom hatása nem tudom. Jó néhány ütés követően annyit mondasz: „Bélával beszéltem, uram.”

Már megint ez a Béla. Igazán elfelejthetnéd már. Vajon miért ér meg neked az az ember ennyi szenvedést? Nem tudom. Ahogy ezen morfondírozok, végigsimítom és masszírozom a feneked. Nagyon izgató. Eloldozom az egyik bokád, hogy hátulról még jobban hozzád férjek és a nadrágomat letolva beléd hatolok. Nem megy nehezen, úgy érzem izgalomban tartott a helyzeted, a kiszolgáltatottságod. Rendesen kihasználom a helyzetet, majd a hátadra élvezek. Rendbe szedem magam, ezt követően téged is. Egy kicsit nyugodni hagylak. Közben elmegyek, és kiválasztok egy szem krumplit. Meghámozom és kúpszerűre faragom. Visszamegyek hozzád, feldugom a fenekedbe és eloldozlak.

„Állj fel és menj be a szobába. Közben pedig szorítsd úgy a feneked, hogy ki ne csússzon belőle a dugód!” utasítalak.

A szobába menet nagyon szép látvány a piros hátsódból világító krumpli. Úgy látom, valóban vigyázol már rá, hogy engedelmes szolgáló legyél.

„Állj oda a bárpult elé, háttal nekem! Itt van egy papír és egy toll. Most az a feladatod, hogy egy fogalmazásban írd össze mi történt azóta, hogy hazaértem. Térj ki minden egyes hibádra, arra is, hogy mit kaptál érte. Ezt követően végezetül foglald össze, hogy mik azok a dolgok amiket ma elrontottál még, de nem kaptad meg érte a büntetésed! Ajánlom, hogy ne felejts ki semmit! S legyen szó benne arról is, hogy miért is jó, hogy foglalkozom veled, a jobbá vállásoddal!”

„Értem, Uram.”

Leülök, bekapcsolom a tv. Nem mintha nézném, úgy is téged figyellek. Látom, ahogy gondolkodsz, aztán elkezdesz írni. Remélem szép hosszú lesz, hiszen holnap szabadnapom van. Ezért ráérünk majd sorra venni a ma kimaradt tételeket. Hogy el ne felejtsem én is feljegyzek néhányat. Lássuk, találkoznak e gondolataink!?
Jó éjszakát!
(Vége)