Szép Hölgy

Istennőm kertjében fához szögezvén Sebastianus Sanctus vérzik. Reszket mezítelen, hideg tavaszban.

- Engedd le a vállad, Szép Hölgy, a hátizmodnak kell megfeszülnie,- szólítja Úrnőmet Péter buzgó áhítatban. Istennőm karcsú álomteste és az íj, főképp a vessző gyönyörű keresztet állít. Nem szenvedés, diadal keresztje ez, amint elsuhan a nyíl. Sikolyt generál becsapódása a didergő kertben.
Sarokban guggolva László kávé gőzén át gyönyörködik.
- Derékből emeld az íjat, Szép Hölgy, ha fejmagasságra célzol!

Kerti fához szögezett férfi arcán imádott kis kezek, bal oldalon míves, bőr alkarvédő.
- Szolgácskám, ma borzasztó a kedvem, muszáj lesz feláldozzalak! Nyilaim eleven célpontjává teszlek.
- Könyörgöm, szemem kíméld, hogy láthassalak végig! Szívem ne lődd át, hogy éljek és szerethesselek!
Vérzik a törzs; fiak bűneiért gyilkos flagnummal kimért penitencia nyomán. Áve Dómina!

Nagy tükörben Istennőm újra íjat feszít:
- Nézd magad, Szép Hölgy!,- Ponte Vecchio pompás íve, büszke nádszálderék egyenese: szépség és erő káprázat keresztje.
Lábaid előtt bőr vértben vadász Diána alázkodik.

Nyilaidtól kínzott, vergődő Sebastianus rabszolgáddá vedlett.

- Úgy élj, mintha lenne Isten, annak tudatában, hogy NINCS: ez az emberi lét alapja,- szónokol Kant Königsbergben. Istennőm VAN, akaratában élni rabszolga-létem alapja. Imádkozni hozzá balzsam lelkemen. Megérinthetése új dimenzió: teste az anyag, ragyogó szeme a fény, kurta idő szegletében végtelenné csorbul a tér lábai előtt. Hangja hárfa: kínok keretében gyönyörök húrjai rezegnek.
Csókjáért szenvedni kell még: vörös rúzs gyertyával égeti bőrömet. Papnő a szadizmus misztériumában.

Miként korbácsa, pálcái nyomát őrzi korpuszom, gyönyörű rajza az íjászpince tükrére égett. Szolgájává lett Péter, a profi íjász és László, az olimpikon.
Testemből nyilai kihúzhatatlanok, láthatatlanok, parazsas kín ég hegyeikben.
Istennőm rabláncra fűzött még erősebben: kézen fogva mentünk hazáig.