Jó étvágyat!

Egy egész nap... Veled. A jóleső szuszogásodat hallom, s felkönyökölök. Arcod is arról árulkodik, hogy boldog vagy. Így a hátam sem elégedetlenkedik a csíkok miatt. Ne is elégedetlenkedjen! Szeretem a korbácsod nyomait. S ahogy fallak a tekintetemmel, simogatom hátam bizsergését... méééég... nagyon szeretném még. Inkább felkelek, s készítek valamit. Éhes és szomjas leszel, ha elég a pihegésből. S ma csak mi vagyunk.
Halkan szöszmötölök a konyhában. Kávé, az előre elkészített sült, ... salátát is ...
Nem vettem észre, mikor jöttél be. A lépteidet sem hallottam. Mióta nézhetsz? Tenyered érintésére rezdülök.
- Csak valami harapnivaló...
- Cssss! - s kezed tovább simogatja a csíkokat a fenekemen. - Itt sem vagyok.
Hát tovább babrálok az uborkával, próbálkozom a paradicsommal... S érzem, hogy újra nedvesedni kezdek. Nagyon figyelek arra, amit csinálok, de minden sejtem csak a szuszogásod hallja. Megszűnik a köröttem, csak a forró leheleted létezik. Újra elgurul a paradicsom.
- Hogy lesz ebből saláta, szuka? - s az addig simogató kéz a pultra nyom. - Éhes vagyok!
- Igyekszem, Gazda!
- Nem arra figyelsz. - ujjaid a pinámban matatnak - Mitől vagy nedves? Milyen lett az ujjam?
- Tőlem nedves, Gazda. Mert megint a pinám irányít.
- Nyald le! - tartod elém az ujjaid, s én mohón esek neki. A nedvem íze az Ő kezén. Imádom az ujjaidat szopogatni. Az sem zavar, hogy másik kezeddel még mindig a fejemet szorítod a pultra. Ágyékod nekem feszül, érzem merev farkad. Nagyon szeretném, ha belém hatolnál. Igyekszem még jobban felkínálni magam, simulnék hozzád. Szukának érzem magam, a Te szukádnak. Beleborzongok, mikor lábaid nagyobb terpeszt parancsolnak. Kezed a hajamba markol, s falloszod szinte felnyársal, amikor belém hatolsz. Meglepődni sincs időm. Nem a pinámban vagy, hanem a fenekemben. Annyira vágytam Rád, hogy könnyedén csúszol be. Könnyedén, mégis szűk folyosóban jársz. Érzem, ahogyan betöltesz. A gyönyör sóhaja kísér. Kiélvezed, s a vad roham után lassan jössz vissza. Kihúzod teljesen.
- Neeeee! - nyögök fel önkéntelenül, de a kezed csendre utasít. A játékod vagyok most. Céltábla. Játék, de a játék is élvezi. Élvezi? Megveszik a vágytól. S ismersz. Tudod, hogy mindennél többet ér az út, ami a repüléshez vezet. Makkod ölelkezik velem. Kicsit betolod, majd újra ki. Beljebb kicsit minden öleléssel. S fenekem boldogan adja meg magát minden pillantására.
Szinte robbanok, mikor a csiklómba csípsz. Harapófogóként szorítod, de egyre vadabb ütemben táncolsz a barlangomban. Fájdalom, gyönyör.. kéjjé fokozódik.
Együtt hördülünk fel. Érzem a boldog lüktetésed. Érzem a boldog lüktetésem. Együtt. Egy ütem. És repülünk.
Rám hajolsz, s beleharapsz a nyakamba. Kicsit, csak kicsit így.... aztán felemelkedsz. Kihúzod a gyönyör-rudat, hajamba markolsz, s fejemet eléje húzod. Elégedett macskaként nyalogatom tisztára.
- Hol az a saláta? - kérdezed, s mintha mi sem történt volna, asztalhoz ülsz.
- Egy pillanat még, adom a kávét. - boldog vagyok. Ez a nap a miénk. Újra a paradicsomhoz nyúlok. Magamon érzem a tekinteted. Fenekemből csorog a boldogságunk. Szinte érzem, ahogy a szivárgó fehérség útját követi a szemed. Maradtam terpeszben. Takaros, fehér tócsa keletkezett alattam. Belőled. Szeretném megkóstolni. Vágyom rá. Repülnék még, de a saláta....
- Jó étvágyat! – teszem eléd a művemet.
- Neked én terítettem! – s értelek. Erre vágytam. Megkóstolni.
S míg Te a salátát és a húst falatozod, bennem gyönyörködsz. Pucsítva, négykézláb nyalom a földről az ajándékodat. Ez a nap a mienk.