Szerda, szombat

Kézen fogva, összesimulva utaztak a hátsó ülésen:
- Tudod, hogy a várakoztatás kedvelt lelki kínzóeszközöm...
Száz évet öregedett fél óra alatt az Orly-n:
- Az Air France 307-es járata Phnomphen felől megérkezett.
A terasz korlátjáig lökdösődött, erős katonai távcsővel nézte a sirály Caravelle-t. Mérhetetlenül messzi lépcsőn idegen utasok zagyva tömege. Lement az érkezési oldalra, furakodott szeretteikre váró tömegben, tarka sereget köpködött elé a forgóajtó, végül jól vasalt pilóták, mosolyba gubózott stewardessek jöttek, de akit aknaként robbanó szívvel várt, nem érkezett meg.
Elmúlt élete legnagyobb gyászai sem törték így össze, mint reményt veszejtett várakozása.
- Rómán keresztül jöttem, az Alitaliával.
Megperdült, bársony kis kéz érintette bánatban, tehetetlenségben izzó arcát:
- Még tegnap. Kint vár a taxim.
Megszorult a levegő, mint mikor -nyakában durva kötéllel- kirúgták alóla a zsámolyt: térdre rogyott, remegve ölelte gyönyörű combok szoknya mögé rejtett nyúlánk árbocait.
- Rosszul van, uram? Felsegíthetem?
- Köszönjük, biztos úr, semmi baj, máris megyünk.
Araszoltak az Amarrez sugárúton szilaj dudálásban, bádogkarnevál fényes délelőtt.
- Nem akartalak nagyon megkínozni, de így kellett tennem, elhagytam Xaisombunt, az nem olyan egyszerű.

Elszürkült parkettán fekszik, kopott karosszékből kinyújtott apró lábak ujjait szopogatja, telihold kagylófényével rajzolt körmökön csiganyomként nyála csillog, hátára fordul, hogy a talpak, sarkak bőre ízlelhesse nyelvét: a mennybolt alatt két arasznyira megrepedt a plafon, ronda mintáját vedli a fal.
- Könyörgöm, költözz hozzám, méltatlan ez a hely neked, drága Istennőm!

Babonából ölben emeli át a küszöbön, régimódi rézkeretes ágyra fekteti, selyem takaróval leplezett oltáron köznapi ruhával álcázott angyal-áldozat.
- Tetszik az ágyad, kínpadoddá teszem. Kerete ideális kikötözéshez.
Lassan lefejti a blúzt, mint szemész a hályogot: óvatlan mozdulat nagy kárt csinál.
Két kicsi vulkán kúpja közt felfedező álmok hajnali völgye.
- Hatalmadban vagyok, nem kell kikötöznöd...
- Tudom és élvezem, hogy moccanatlan viseled a kínzást és ha szenvedésed ereje mégis elmozdít, újabb kínokkal büntethetlek érte!

Szobája falán keretezett képek: ismeretlen fotós leshelyről meglőtt percei Luang Prabang mesevárosában, séta kézen fogva, válluk, arcuk néha összeér.
A Mekong sivár partján forróságban ölelkeztek:
- Fázom,- mondja a lány a Notre Dame árnyékában. Ráteríti kabátját, rajta a földet söpri, hosszú ujjai zsinórja-vesztett marionettként kalimpálnak, flanel inges őszülő behemót mellett bűbájos, pici clown:
- Itt van, megjött Zampano!- zajong Gelsomina.
Napra menekülnek a katedrális rettenetes árnyékából.

Haldokló vágott virág helyett selyempapírból eleven korbácsot terít az imádott lábak elé.
- Nem bírtad megtenni velem, én minden este megteszem veled!
Mezítelen kínzónő combja, lábszára mellett jóllakott kígyó az ernyedt korbács, elszánt mongúz a megkínozandó gyors mozdulatában, megérinteni a csodálatos testet:
- Ha rám támad, egyetlen ütéssel megölöm,- első mondat gyönyörű rabságában.
A századik után hátára fordul, közönséges szőnyegen is a ratapu kínjait érzi felszántott bőre. Lehunyt szemmel, sóvár ajkakkal megváltásra vár; orcáira, álla hegyére könnyű csók szelídül, kiszáradt nyelvére nagy csepp nyál érkezik összezárt ajkak ereszéből.

Szerdán a Vraie momie au Louvre kiállításra mentek, odabenn a karcsú női ujjak hüvelykszorítóként préselték az erős férfikezet. Utána sem enyhült a szorítás:
- Nem tetszett, nyomasztanak a szűk, fekete terek. Vigyél haza!
Szorongás, szomorúság a gyönyörű szemekben, Istennő tizenkét percre esendővé lett. Magához ölelte háborgó, féltő szerelemben, megkínzott testét vérző pajzsként tartva láthatatlan, aljas repeszek elé.

- Mit főzöl ma nekem?
- Bouillabaisse, igazi francia étel. Lesz benne...
- El ne mondd! Kínvallatásban fogod elmesélni titkos receptedet. Jó játék lesz megkínozni kedvenc szakács-rabszolgámat!

Szombaton a Loup Prairie temetőben halhatatlanok síremlékei közt túráztak, világ költőire, művészeire hozott áldást kíváncsiságuk.
Sétáltak kézen fogva rejtelmes cél felé, bal kézben szorongó tavaszi csokrocskával.
Kolumbárium karéjába megérkezvén fekete márványtábla vázájába süllyedt a tavaszi napsugár-csokor, Étienne Bagnard homlokát egy pillanatra a táblához érintette.
Lee Han összekulcsolt kézzel nézte a fél percnyi szertartást.
Megfordulva, háttal a táblának, Bagnard letérdelt elé, bal vállán, vérpettyes inge alatt felizzott a ráégetett bélyeg, megcsókolta az összekulcsolt kezeket:
- Köszönöm, hogy eljöttél ide.
Földig hajolt, homloka Lee Han csizmáira dőlt, orrában a tavaszi föld élet-illata:
- Most lettem örökké a Tiéd.