Laosz

Az utolsó órák bénák, könyörtelenek. Meszűnt az Air France közvetlen járata, Párizs-Phnompen tizenöt óra, ennél sokkal többnek tűnt az a négy, amíg a rozoga DC Dakotán hánykolódott Vientiánéig. Száz év az utolsó húsz perc, taxival a Settha Palace Hotel elé.

Étienne Bagnard visszatért. Otthon maradt a professzionális Kodak.

Nem bírta tovább: Lee Han nevével ébredt, azzal aludt el, már amennyi alvást jelent a sajduló álmok közt vergődve eltöltött éjszaka. Fotója mozgóképpé lett az asztalán: gyönyörű, fiatal lány sétál a Mekong partján, szalmakalapja alól ránevet:
- Csókom ígérete visszahoz téged nekem!

- Úgy tudom, üzenet vár itt engem,- Bagnard könyörögve fordult a madárka recepciós lányhoz, elismételte angolul is.
- Lee Han kuld magaért,- hátrafordult, jellegtelen ázsiai férfi hajlongott előtte.
- Ő az üzenet, uram,- csicsergett a madárka recepciós leány.
Muzeális Dodge nyelte el a két férfit, az ázsiai sofőr láthatatlanná lett a hatalmas vezetőülésben.
- Lee Han dolgosz Xaisombun kulonlegesz ovezet. Szep nó!- sandított a Bagnard tenyerébe simuló képre.

Lee Han nagy kert közepén álló, színes, díszes faház teraszán várta tűzpiros köntösben; mire a Dodge eltűnt a kapu elől, táskáit ledobva, a négy lépcsőfokra fekve arcát a lány apró, meztelen lábaira hajtotta.
- Aro kha rua!- Lee Han leguggolt, kezét a férfi tarkójára tette:
- Ne sírj, te is hiányoztál nekem!
Húsz órányi úton rakosgatta a szavakat. Ha elaludt, látta a régi házban bölcsen mosolygó, gömbölyű, elefántcsont Buddhát. Várták együtt órákon át bezárt szobában a kis fekete Sárkánykirálynőt. Szögre akasztva bivalybőr korbács. Nagyon szép, szerelemtől sistergő köszöntést fogalmazott végül, de most zokogás rázta Lee Han lábainál, hosszú köszöntés helyett annyit bírt mondani:
- Xha aro rua,- lecsókolta könnyeit a csinos lábakról, lenyugvó Nap vörösével rajzolt körmökről.

- Először egyenruhában láttalak, abban is...
- Már nincs egyenruhám, civilben dolgozom. Házamba fogadlak: térdelj az asztalomnál elém, megkínállak jó falatokkal, mint régen, de már nem bilincselem hátra a kezed.
Falatka rhan gi kacérkodott a pálcák hegyén, ha nyelvével lelöki, padlóról kell felennie.
- Ne kérdezd, hol dolgozom, de közöm van hozzá, hogy visszajöhettél. Nem vagy túl népszerű nálunk a fotóid miatt.

Mezítelen fekszik Bagnard a ratapun: ember alattnyi durva kókuszszőnyeg, milliónyi vörösre lakkozott teak fa tüske meredezik a rostok közül. Lee Han szétnyitja köntösét, gyönyörű teste tüzes varázslat vérpiros selyem keretében.
Bagnard mozdul, hogy feltérdelve magához húzza, de a lány jobb lábával a torkára lép:
- Különleges kínzásban lesz részed, élvezni fogod a szenvedést!
Tarkóján, nyakán érzi a teak fa tüskék skorpiócsípéseit. Háta tűzben ég, mikor Lee Han a mellkasára áll: mellén bársony talpak édes puhasága, hátában ezer karócska szenvedelme. Vallatás veszi kezdetét:
- Kinek meséltél rólam otthon, drága rabszolgácskám?!
- Senkinek, gyönyörűséges kínvallatónő.
Lee Han a mellkasára ült. Hátfelét felnyársalták az apró karók, bársonyos kis talpak karjait a tüskés szőnyegre préselik. Feltárult a vérpiros köntös, Bagnard szemei előtt karcsú combok, gyönyörök kis kútja: gyűszűcske köldök, kacér mellek izgalmas kúpjai, kéjekkel villanó tekintet:
- A fiaid sem tudják?
- Csak azt, hogy létezel, hiányzol és nem értik a kilencezer kétszáz kilométert...
Háta izzó rostélyra préselődik, de mellkasán szerelme testét érzi, forró bőrét, combjait, gömbölyű mangosztán, tömör fenekét. Kín és kéj harcol teste két oldalán: csak abba ne maradjék ez a gyönyörű tortúra! Lee Han mosolya megváltás. Feláll, köntöse -mint serdülő, piros lavina- lecsúszik karjain, hátán, csípőin: pille selyemszárnyak fedik Bagnard hasát, combjait.

Meztelenül térdel Lee Han a ziháló mellkasra, kezeivel a vallatott vállain támaszkodik:
- Kinek mutattad meg a képemet?
- Őrület,- motyog a férfi, tarkótól bokáig gyötrik a vörös karócskák, háta elég, szétmállik a királyvizes kádban. Karnyújtásnyira az imádott arc, derékig érő, fényes, illatos haj álom keretében. Gyermeklány kacér kíváncsiságban égnek a szürkészöld szemek:
- Kinek mutattad meg a képemet?
- Madame Keller...a szerkesztőségben...amikor leadtam a fotóimat.
Lee Han még közelebb hajolt, könyökeit a férfi kulcscsontjára nyomva fokozni a kínt, ujjaival megérintve a borostás arcot:
- Meséld csak, érdekel!
- Azt mondta, gyönyörű vagy, szívesen látna egy Yves Saint Laurent divatfotózáson.
- Tudod, hogy nem lehet, pedig nagyon szeretném...Nem mehetek el innen.
Lassan felállt:
- Elszomorítottál, megbüntetlek. Eddig meztelen testemet érezted magadon, most a korbácsomat fogod!

Este Lee Han takaróján elnyújtózva pihent, Bagnard az ágy végénél térdelve lábait nyalogatta, nyelve a talpak barázdáiban kalandozott.
- Mennyire veszélyes ez az új, felettébb titokzatos munka?- abbahagyta az ujjak s körmök dédelgetését, harapdosását, a lány tekintetét kereste.- Kimondhatatlanul féltelek.
Lee Han felkönyökölt:
- Veszélyes. De ismersz és tudod, hogy vigyázok magamra.
- Tudom, de Khao Vei sorsával még a francia lapok is foglalkoztak: szép, idősebb nő, mint te, napokig kínozták, majd eltűnt, letépett ruháit, égett iratait szemetes zsákban a Mekong deltánál találták meg. Rettenetes fotók keringtek róla,leközölhetetlenek.Megkorbácsolva, megégetve lóg egy kampón...iszonyatos!-
Keservesen felkúszott az ágyra: meglőtt ragadozó, sajgó bőrét takarók hideg selyme kényeztette. Arcát a lány vállára hajtva, átölelte:
- Nagyon féltelek...nem bírom elviselni a gondolatot, hogy esetleg egyszer téged is...
- Engem is?- megfordult, feküdtek egymással szemben, Bagnard nem akarta sebes testéhez szorítani a lányt.
- Engem is? Engem nem fognak megkínozni,- egészen közel húzta a férfi arcát, ingerkedve, finoman a fülébe harapva súgta:
- Csak te! És akkor megcsókollak, hogy megkegyelmezz! A századik korbácsütés után.

Kihasználva a férfi döbbent némaságát, felült az ágyon. Szemében Phou Bia hegycsúcs jegének fénye, hangja hideg, fegyelmezett, mint a halált kiosztó bíráké:
- Khao Vei kettős ügynök volt, kémkedett nektek is, árulónkká lett. Kivallattam, halálra kínoztam korbáccsal, árammal, égetéssel, testét elnyelte a Mekong.
Ahol a képem készült.
Ahol mi ketten sétáltunk kézen fogva.
A Deuxiemme Buroeau elfogta Párizsban, kicseréltük veled. Foglyaim voltatok mindketten. Élveztem.

- Szörnyeteg...gyönyörű, szadista sárkánylány!- Bagnard visszacsúszott Lee Han lábaihoz, égő arcára nyomta a hűvös, bársony talpakat. Így lassan nyugalmat talált.
Felnézett, tekintete bejárta a vádlik mértani ívét, nyúlánk combjait, matua sámándob bőreként feszülő hasát, színarany bimbós, izgalmas melleit. Rabságba esett ezredszer is varázsló szemek sugarában, félig nyílt ajkak ívelésében, gyönyörű haj rengeteg, sötét ragyogásában.
- Nagyon szeretlek,- nyöszörögte s apró csókok karavánja indult napsugár pihés combok völgyében a Paradicsom Kapuja felé.

Lee Han mindig este ért haza: gyöngyöző fürdő, könnyű lao vacsora, gyertyafény, szantálfa füstölők hindu csendje várta. Érkeztekor térdelő szolgája levette elegáns szandáljait, egy-egy csókkal illette a meztelen lábakat.
Könnyű kínzások, nehéz beszélgetések fűszerezték az éjszakát.

Negyednap Lee Han nem dolgozott, a veterán Dodge-al Luang Prabangba utaztak ketten, Bagnard vezetett. A lány megmutatta a mesékből itt ragadt Királyi Palotát, ahová idegenek, sőt kutatók sem léphettek be, csak ők. Sétáltak a néptelen városkában kézen fogva: sportzakós, testes, őszülő férfi, tündöklő fiatal lány, Saigonban vásárolt La Sposa kollekcióban.

- Az utolsó este a bambuszbotoké,- dorombolt Lee Han a férfi ölében ülve.
- Had maradjak veled,- vállát, nyakát csókolgatta, erős karok kalodájába zárult a nádszál karcsú derék:
- Szolgállak, mint eddig, sőt milliószor mélyebb alázatban: rabszolgád, lábtörlőd, eleven asztalkád leszek, meztelen tested áldozata a ratapun, bármit megtehetsz velem,csak láthassalak, érezhesselek, lábcsókkal búcsúzhassak és köszönthesselek, várhassalak a padlón fekve, szerethesselek és félthesselek...
- El kell menned, ittléted féllegális, sok közbenjárásomba került az engedély. Rossz reklámot csináltál nekünk díjnyertes képeiddel. Megbüntetlek érte. Vetkőzz, emlékezetes lesz bambuszbotjaimtól az utolsó éjszakánk.

- Kapsz tőlem néhány fotót, csak otthon nézheted meg,- leragasztott bíborszín boríték, Lee Han illata.
A Dodge a kapunál vár, Étienne Bagnard még a lépcsőn fekszik a lány lábai előtt. Hoszasan dudál a láthatatlanná süppedt sofőr.
Már a rozoga DC Dakota fedélzetén elővette a rejtélyes képeket: ők ketten kézen fogva Luang Prabang főterén.
A Királyi Palota udvarán, ahol Lee Han mesterien faragott, festett oszlopokban, ő a lányban gyönyörködik.
A nyugati szárnynál hátulról átkarolja, arcuk összeér.
Az autó nyitott ajtajánál térdel, beszállás közben csókot illeszt az elegáns szandál pántjai közé.

Hazaérve húsz óra utazás után ágyára zuhan ruhástól.
Verejtékes, csupasz hátát felnyársalják a ratapu fatüskéi.
Lee Han mezítelen teste az övére ráfeszül, mintha eleven kereszten lenne e káprázat női test.
Álom? Boldogságában sír Étienne Bagnard:
- Szeretlek,- mondja.
- Szeretlek,- mondja Lee Han, mosolya, arca megfejthetetlen, pokol és éden titkai gyönyörű szemében. Háta makulátlan, szépséges bőrén száz csapás nyoma sejthető.

Párizsra rázuhant a monszun.