Cs. története XX.

Imádtam, ahogy átadta magát a fájdalomnak. Soha nem ment egészen zökkenőmentesen, főleg kezdetben. A nemtetszésének általában bősz toporzékolással adott kifejezést.
Igazából, amikor meg volt kötözve, látványosabban ment a dolog, de most annyira meg volt szeppenve a hangomtól és a villámló tekintetemtől, hogy kötélre sem volt szükség …

Az imént megcirógatott területek persze kellőképpen érzékenyek voltak, így még hatásosabb volt az első csapás, amit kapott.
Furcsa módon nem érkezett meg a várt toporzékolás, bár az összeszorított fogai között kiszűrődő hangok nagyon ígéretesnek tűntek. Ha rövid a … (ide most tetszőleges főnevet lehet behelyettesíteni) – toldd meg egy lépéssel. Ez esetben úgy szólt volna a mondás, hogy „ha egy korbácsütés kevés a toporzékoláshoz, ne aprózd el, tedd utána a következőt”.
Így is történt. Újra lesújtottam a korbáccsal, nagyjából ugyanoda – ám a biztonság kedvéért egy kicsivel erősebben. És megjött.

A Kedves egy sikoly-szerű hangot hallatott és vad toporzékolásba kezdett. Ezt a látványt
annyira szerettem, hogy komoly kísértésbe estem, hogy egy kéjes döféssel honoráljam – de ez a jelen esetben nem volt megvalósítható: a pedagógiai szempontokra is tekintettel kellett lennem.

- Mint már említeni bátorkodtam, számolja és megköszöni az ütéseket!
- I…igen, U … uram! Egy, köszönöm, hogy megnevel!
- Azt majd akkor, amikor nem én hívom fel a figyelmét a kötelességére, Kedves. Addig csak a memóriáját fényezzük.
- Értem, Uram! – lehajtotta a fejét és megadta magát sorsának.

Úgy döntöttem, most megpróbálunk eljutni, ha nem is a tűrőképessége határáig – ennyire bátor azért nem voltam – de legalább a közelébe. Emiatt aztán fokozatosan növeltem az ütések erejét és gondosan füleltem, nem csúszik-e egy disszonáns hang a számolásba.

- Supp! – a korbács szálai szétterültek a levegőben és ínycsiklandozó rózsaszín nyomot hagytak Cs. amúgy hamvas hátán.
- Úúúúúúúúúú …
- Hogy mennyire sajnálom!
- Egy, köszönömuramhogy … - hadarta volna, ám félbeszakítottam
- Tényleg vérzik a szívem Magáért, Kedves … de azén általános iskolai tanulmányaimban nem szerepelt az „Úúúú” mint mennyiség … tehát most kezdjük, már amennyiben hajlandó fegyelmezetten számolni …

A testhelyzetét nem változtatta meg az imént, de a fejét felemelte – most pedig visszaejtette az asztalra és alig hallhatóan lehelte:

- Értettem, Uram, köszönöm, hogy figyelmet fordít a nevelésemre – ez már olyan szép volt, hogy el sem akartam hinni … szinte nehezemre esett az előbbinél kicsit keményebbre hangolni a következő csapást.

Persze megtettem, vérző szívvel, ez már tényleg elég erős volt, a csukló mellett némi alkar is kellett a megfelelő lendülethez.

- Csatt! A nyomok ezúttal már pirosasban játszottak …

A Drágámnak ezúttal volt annyi esze, hogy ne adjon ki semmilyen megtévesztő hangot …

- E…e…gy. Kö … öszönöm … Uram, hogy megnevel! – a hangján hallatszott, hogy meglehetős erőfeszítéssel préseli ki a szavakat magából. Ez intő jel volt arra nézve, hogy tovább már nem szükséges emelni a tétet (és az ütések erejét).
- K …k … kettő! K … k … köszönöm, Uram … - itt elfogyott a levegő és mély sóhajjal szívta tele a tüdejét újra – hogy megnevel!

Tisztán látszott, hogy ebben a tempóban nem jutunk el büntetésként értékelhető mennyiségig. (folyt. köv.)