Az ingatlanközvetítő 1/3. rész
(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)
Egy ingatlanközvetítő iroda társtulajdonosa vagyok idestova másfél évtizede, és már jóval előrébb kellene tartanom a ranglétrán. Az utánam érkező fiatal nyikhajok közül néhányan jóval sikeresebbek nálam, aki a múlt hónapi összesítésben, és előtte is gyakran, a legkevesebb ingatlant tudtam értékesíteni.
Amikor a főnök behívott az irodájába, már sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, komoly szócsatát vívtunk egymással. Edgar és én együtt nyitottuk az irodát, megbeszéltük, hogy ő fogja vezetni, én pedig a gazdasági ügyekkel foglalkozom. Emellett mindketten egyenrangúakként hallgattuk meg az új jelölteket, akik közül kiválasztottuk az ígéreteseket. Hamarosan a város egyik legsikeresebb ingatlanközvetítő irodájaként megvehettük saját házunkat, lecserélhettük a rozzant Daciát Maseratira és Chryslerre, de az utóbbi években egyre többször került az iroda nehéz helyzetbe, és ennek indulatos természetem az oka, ahogy a főnök, hajdani középiskolai barátom, fogalmazott.
Érvelhettem azzal, hogy sok vevőjelölt nem is tudja, mit akar. Felsorolják kívánságlistájukat, aztán fanyalognak, amikor a házat megmutatom nekik. Túl távol van az agglomerációtól. Nem elég modern. Bézs színű a konyhaszekrény, pedig ők hófehéret szeretnének. Szőnyegpadló vs. keményfa padló. Legyen medence, gyereknappali, beépített alagsor, stukkódísz. Meg a jó édesanyátok! Gyerekkorodban tán az asztal körül kergettek, ha nem aranyszegélyű tányérból kanalaztad a gánicát*? (*dödölle, krumplikásaétel). Aztán amikor próbálom elmagyarázni, hogy zsíros kenyérre van pénzük és kaviáros szendvicset szeretnének, másik ingatlanközvetítőt kérnek, esetleg másik irodához fordulnak.
Edgar egymás után söpörte le érveimet az asztalról. Ha mást akarnak, hát mutassak mást. Legyen miből választani. Miért problémázok azon, ha egy adott házaspár csak a tizenharmadik házba szeret bele? Mert mi is pénzből élünk, és az indulatos viselkedésemnek, amivel kiosztom a bizonytalankodó vagy túlságosan szélsőséges igénylistával jelentkező vevőket, az lesz a következménye, hogy leépítésre kényszerülünk, sőt nem kizárt, hogy visszaülhetünk a Daciába, és a kertvárosi házaink is kalapács alá kerülhetnek.
Indulatkezelési terápia.
A két szót, amellyel Edgar lezárta a vitát, és még kiegészítette egy négybe hajtott papírlappal, amit a kezembe nyomott, és ezt is sértésként értelmeztem, de nagy levegőt vettem, és benntartottam a véleményemet. A főnök lagymatag kézmozdulattal elbocsátott, és felvette türelmetlen telefonját, amely legalább fél perce játszotta az Imagine Dragons Believer című számát.
A zsebembe gyűrtem a papírt, és elhagytam az irodáját. Leültem a számítógépem elé, és mivel a többi ingatlanos munkatárs éppen terepen volt, hát kihasználtam, hogy frusztrációm levezetése érdekében valami autóversenyzős játékkal töltsem a délután magányos óráit, míg visszaérnek.
Aznap este Ferdinand szűkszavú üzenete fogadott a konyhaasztalon, hogy vidékre kellett utaznia, és a hétvégén ne is várjam vissza. Máskor is megesett, hogy váratlanul hívták a rokonok, és bizonyára most is csak ő tudja a problémájukat megoldani. Felsejlett bennem, a helyi földhivatalban dolgozó párom megcsal, de aztán elnyomtam magamban a rossz érzést, hiszen szórványosan én is megcsaltam Edgarral, persze ritkábban szexeltünk, mint egyetemista korunkban, mert az ő párja gyanakvóbb természetű volt, és talán a korunkból kifolyólag már csökkent a libidónk is.
Amikor a szennyesbe hajítottam farmeromat, feltűnt a farzsebéből kikandikáló papír fehérsége. Kivettem, és először olvasatlanul akartam a szemétbe hajítani, de aztán csak kisimítottam, és a nappaliban a fotelba telepedve felkattintottam az állólámpát, hogy a fényénél tüzetesebben megvizsgáljam.
„Indulatkezelési gondjai vannak? Hívjon bizalommal. Előzetes időpont egyeztetés után személyes megbeszélés, és közösen eldöntjük a leghatékonyabbnak ígérkező terápiát.”
A szűkszavú, ám annál ígéretesebb szórólap ki tudja, hogy került Edgar kezébe, és már értettem, miért éppen rám gondolt vele. A papír még tartalmazott néhány semmitmondó véleményt elégedett páciensektől, amelyekből nem derült fény az alkalmazott terápia mibenlétére, de a lap alján a telefonszám is ott kellette magát.
Már csak fel kellett hívnom.
Végigsiklott pillantásom az alkonyi félhomályban játszó nappalin, a tévé villódzó fényén, a kényelmes ülőgarnitúra, a faragott dohányzóasztal, a mahagóni szekrénysor kazettás díszítésein megakadt a tekintetem, és kezem ökölbe szorult. Nem adom! Megdolgoztam érte!
Meg se vártam a másnap reggelt, és tekintet nélkül a késői időpontra, hívtam a számot. A túloldalon egy érces férfihang jelentkezett.
Másnap délelőtt tíz órakor egy külvárosi épület elegánsan visszafogott irodájában ültem az érces hangú férfival szemben, aki átható pillantással méregetett, miközben bemutatkoztam, és letettem eléje a szűkszavú szórólapot.
-Csak azért fogadtam soron kívül, mert a főnöke volt szíves felhívni figyelmemet a helyzet súlyosságára – jegyezte meg, miután túlestünk a formaságokon.
-Azt hiszem, hogy… – keresgéltem a szavakat. – Nem vagyok tisztában a szolgáltatás mibenlétével.
-Edgar távoli unokatestvérem – árulta el váratlanul. – Biztosított arról, hogy a cége fizeti a szolgáltatást, hiszen ön értékes munkaerő, akit nem akarnak elveszíteni.
-Rátérhetnénk a lényegre? Milyen terápiával kívánja az indulatkezelési problémáimat megoldani?
-Rendben, végül is nincs oka, hogy az időt húzzam. Felhívom a figyelmét a titoktartásra, mely természetesen minket is kötelez. Egy ilyen jellegű vállalkozást nem célszerű nagydobra verni. Ön, Johanson úr, könyvelési szolgáltatást vesz igénybe, erre fogjuk kibocsátani a számlát. Ez annál inkább sem lesz feltűnő, mert Edgar arról is tájékoztatott, hogy a cég gazdasági ügyeit ön intézi.
-Igen, ez így van – jegyeztem meg türelmetlenül. – De rátérhetnénk végre a lényegre?
Folyt. köv.
Hozzászólások (0)