Látogatás 3/4. rész

Látogatás 3/4. rész

(Kitalált történet fiktív eseményekkel és szereplőkkel.)

Nem volt értelme további időhúzásnak. Fenekemet simogatva léptem a dereshez, feltérdeltem rá, majd úgy hasaltam át a fenékemelő kialakításon, hogy közben a köldököm felé igazítottam a farkamat. Terpesztettem a combjaimat, és kinyújtottam a lábaimat. Felkönyököltem, és a doktorra néztem.

Aki hasalt már deresen, tisztában lehet azzal, hogy ebből a perspektívából megváltozik a világ. A kiszolgáltatottság veszi át a hatalmat, és ezzel megérkezik a félelem is, hogy vajon mennyire fogok tudni az elvárásoknak megfelelően viselkedni, hiszen a deres mindig együtt jár a fájdalommal is.

A doktor előkészítette az injekciót, és megmutatta, mielőtt a deres mellé lépett volna.

-         Az a legfontosabb, hogy úgy fogadja, mintha teljesen rendben lévőnek érezné – próbált hatni rám. – Nem kell széthúznia a fenekét, mert ebben a pózban kissé szét is nyílik, inkább kapaszkodjon.

-         Igen, doktor úr – markoltam meg a deres lábait, és vártam. Amennyire tudtam, ellazítottam a záróizmaimat, és megfogadtam magamnak, hogy jól fogom viselni.

-         Felkészült?

-         Lehet erre felkészülni? – kérdeztem vissza, és lehajtottam a fejem.

-         Akkor vegyen egy nagy levegőt, és megszúrom – mondta, és éreztem, hogy gumikesztyűs ujjaival szétfeszíti a fenekemet.

A következő pillanatban megszúrta a lyukamat. Egyetlen gyors, határozott mozdulattal máris bennem fészkelt a töltött fecskendő, és mielőtt észbe kaptam volna, kiadós nyögéssel fogadtam testembe.

-         Nono, ennyire azért nem fáj – fedett meg a doktor, majd megigazította a lyukamban a tűjét. – Legfeljebb nyom és feszít, de próbálja férfiasan viselni.

-         Elnézést kérek, doktor úr – lihegtem, és igyekeztem minden akaratom ellenére mozdulatlanul tartani a seggemet.

-         Milyen?

-         Meglehetősen feszít – vallottam be vöröslő arccal. – De meg kell hagyni, ügyesen megszúrt.

-         Van pár évtizedes tapasztalatom – ismételte. – Aki odafigyel arra, hogy szépen tartsa, azt könnyedén lyukonszúrom. Kezdem a következő szakaszt. Megitatom, kérem nyelje ellenállás nélkül!

-         Ez csíp, és igencsak hideg – panaszoltam, és felemeltem a fejem.

-         Hamarosan felmelegszik benn – nyugtatott meg, és tovább adagolta belém a kellemetlen folyadékot. – Kérem, ne mozogjon, ez csak egy kis injekció.

-         Nem hasonlít a kúpra – vitatkoztam. – Azt hittem, olyan lesz, mint a kúp, de ez sokkal kellemetlenebb.

-         Ennyi idősen és ekkora fenékkel jobb, ha elszégyelli magát, és csendben hagyja, hogy meginjekciózzam – zsörtölődött a doktor.

Ezután csak nyögdécseléssel adtam tudtára, hogy igencsak kellemetlenül érzem magam, de akkor is megitatta velem az utolsó cseppig a csípős, hideg folyadékot.

-         Most nyomok még egy utolsót, és kihúzom a tűt – szólt kisvártatva, és valóban így is tett.

-         Köszönöm, doktor úr – suttogtam.

-         Nocsak, elvesztette a hangját? – maró gúnyt éreztem ki hangjából. – Nos, hogy ízlett élete első rectális injekciója? – Ezzel kihúzta belőlem a tűt, éreztem, ahogy végigsiklik záróizmaim szegélyén.

-         Meglehetősen… kellemetlen – vallottam be. – De remélem, legközelebb már jobban viselem. Most igencsak meggyötört.

-         Ha ez valamennyire megvigasztalja, valóban nincs kitágulva a lyuka, és remekül szúrható – a doktor elcsomagolta holmiját. – Most már nem tanácsos felkelnie, hiszen eljött a botozás ideje. Kérem, húzza meg a szíjakat – fordult a pribékhez, aki letette elém a botot, hogy lássam, mivel fogom megkapni a járandóságomat.

-         Abban nem lesz hiba – felelte a pribék, és nekigyürkőzött a feladathoz.

Előbb a lábaimat, majd a kezeimet szíjazta le, majd a derekam feletti szíjat is meghúzta annyira, hogy egy kis mozgást azért engedélyezett a fenekemnek. Aztán megpaskolta, és ismét megjegyezte:

-         Ekkora fenéken sok botütés elfér – és mintegy véletlenül, megérintette a lyukamat.

Ez elárulta nekem, hogy annyira szétnyílik a fenekem ebben a pózban, hogy látja a farnyílást is.

-         Kérem, doktor úr, töltsön magának italt, és foglaljon helyet – invitáltam jó házigazdaként. – Sajnos most nem tudom kiszolgálni.

-         Köszönöm, egy konyakot elfogadok – felelte, és a bárpulthoz lépett.

Mire a pribék deresre húzott, és megcsókoltatta velem a választott botot, már el is helyezkedett egy kényelmes karosszékben.

Mindig jobban szerettem, ha olyan kialakítású deresen csapnak meg, amelynek kialakítása lehetővé teszi, hogy végig kitolva legyen a seggem, ellentétben a hagyományos, lapos deresekkel, amelyeknél saját magamnak kell kitolnom.

Történelmi olvasmányok, filmek futottak át gondolataimban. Az ókortól egészen az újkorig jól bevált szokás volt, hogy a férfiak időről időre a deresen találták magukat. A pórnép képviselői gyakrabban, a nemesek ritkábban, de nagyon kevesen kerülték el a büntetés ezen módját.

Emlékeztem arra, regény- és filmélményeimből, hogy nem korfüggő, hogyan viseli valaki, ha botot kóstol a meztelen feneke. Fiatal, huszonéves legények is bírták hang nélkül, ha megkínálták őket pár gondosan kimért ütéssel, és középkorú, meglett férfiak nyögdeltek kínosan, ha megérezték a bot jellegzetes ízét.

Jómagam ezúttal elhatároztam, hogy megpróbálom férfiasan viselni, és miután a pribék elkezdte a móresre tanításomat, nyögésekkel nyugtáztam a kapott botütést.

-         Ízlik? – kérdezte a doktor, felém intve konyakos poharával.

-         Auhh… egyelőre… még bírom – feleltem őszintén, és újra nyögtem egy kiadósat.

-         Mivel húsos a fara, remekül látszanak majd a nyomok – biztatott a doktor.

-         Magam is ezt remélem… áuuuhh – nyögtem az újabb ütéstől. – Meglehetősen kényes vagyok a seggemre.

Folyt. köv.