A meg nem írt regény

Étienne Bagnard lenézett a Caravelle ablakából: Vientiane maketté zsugorodott alattuk. Borjúbőr táskában világ kincseként féltett tekercsek, professzionális Kodak fényképezőgép. Oldalzsebében noteszek, feljegyzések: hazaérve fotóit albumba szerkeszti, ha kiadják, jól keres vele.
Lee Hanról regényt, könyvet ír, róla csak egyetlen fényképe van: a Mekong partján sétál lebegő nyári ruhában, szalmakalapja félárnyékában ragyognak gyönyörű szemei. Amikor kínozta, Lee Han fekete ruhát viselt, amikor megismerte -és búcsúzáskor- katonait.
Feltette a fejhallgatót:
- La Vie en Rose,- énekelte Yves Montand,gyorsan a forró kávéba kortyolt, hogy a stewardess megértse, miért könnyezik.

Chaparakban fotózta a rizsaratást, amikor katonák egy zsákmányolt amerikai dzsipbe dobták, zsákkal a fején, ahogy azt ilyenkor szokás tenni egy tússzal. Rövid út után, egy székre ültetve vették le róla.
- Jó napot, Lee Han vagyok,- fiatal, szigorú szépség szürke egyenruhában.
Bagnard körülnézett: ketten voltak és nem kötözték meg, talán már fel is emelkedett a székről...
- Ne próbálja meg, ha kilép a házból, rögtön lelövik. Ha rám támad, egyetlen ütéssel megölöm.
A férfi visszazökkent a székre:
- Tökéletesen beszéli a franciát,- nyögte, döbbenten bámulva a silány egyenruhában is vonzó, fiatal lányt.
- Köszönöm. Jöjjön velem a másik szobába. Ez parancs, fogoly!
Bagnard feltápászkodott; megkönnyebbült, hiszen a lány alig a válláig ért, súlya fele sincs az övének. Elvigyorodott:
- Szabad a karját, kisasszony?
- Ó, a híres francia gavalléria!- Lee Han megfogta a felkínált kart, finom mozdulattal megcsavarva olyan fájdalmat okozott, hogy a férfi a földre rogyott.
- Akkor jöjjön négykézláb, nem bánom!

Egyértelműen kínzószoba: vaságy meztelen sodronnyal, rossz küllemű szék, a plafonon csigák.
- Vetkőzzön le, mire visszajövök!- valamennyi ajtó kulcsra zárva, a sarokban régimódi kávéházi fogas. Nagy szekrénybe próbálja betenni gönceit a fogoly, de az nem akasztós, polcos, a polcokon katonás rendben kínzóeszközök.
Lee Han fekete selyemruhában tért vissza, lenyűgözően gyönyörű. A férfi öntudatlan sóhajt:
- Ha lányom lenne, ilyen kis istennőt szeretnék!
- Tudjuk, fiai vannak otthon és várják. Sokat kell még szenvednie szabadulásáig. Az ágyra!
- Miért?! Nem vagyok kém, nem azért fotózok!
- Túsz vagy. A fényképeid nem érdekelnek, hozzájuk sem nyúlunk,- könnyű kézzel az ágyra bilincselte:
- Kicserélünk egy párizsi emberünkért, te híres fotográfus. Addig naponta kínozni foglak, hogy megtörve könyörögj a világ rádióiban kiszabadulásodért.
Arasznyi krokodilcsipeszt tett az ágy lábára, kisebbet a férfi heréire. Soványka áramütéssel kezdte a kínzást. Bagnard üvöltött:
- Ki vagy te apró, fekete sárkány?! Te őrült gyönyörűség?!
- Lee Han százados, kínvallatónő. Mint igazi NŐ, kegyetlenebb bármely férfinál, ezért a legjobb! Lassan kínozlak, lesz időnk beszélgetni.- Elegáns karosszéket húzott az ágy mellé, karnyújtásnyira a kapcsolószerkezet. Lábát keresztbe vetve úgy ült, hogy a pókháló fekete selyem kirajzolja csodálatos teste minden ívét, sejtelmes vonalait. Hagyta, hogy a férfi oldalra nézve, kiszolgáltatottságát, rá váró kínjait feledve gyönyörködhessék. Majd kimért egy újabb áramütést.
Öt másodperc a pokolban, visszatérve Bagnard sajgó aggyal új kérdést fabrikált:
- Hol...tanult...meg...franciául?
- Saigonban jártam francia egyetemre, de nem tudtam idővel a tandíjat fizetni.
- Van ott kínvallatási tanszék?- silány humorától pár perc kegyelmet remélt.
- Nincs. Két év orvostudomány, gyógyítani kevés, az anatómia viszont hasznos a kínvallatásban. Élvezem. Ha megkegyelmeztem és eleresztelek, zuhanyozz le a szomszéd szobában, az lesz a börtönöd. Vidd át a ruháid innen!
Még törölközött, amikor Lee Han egy tál étellel belépett:
- Laop friss tengeri halból. Mal haut saláta.
Bagnard vizes testtel, mezítelenül letérdelt, elvette a tálat.
- Köszönöm. A laop a kedvencem, sokat ettem Vientiánéban,- alacsony asztalkára tette, lefeküdt a durva padlóra, arcát a lány apró lábai elé hajtva. Bilincsei nélkül is rabbá lett ekkor.

Lee Han minden nap máskor érkezett, Étienne megkóstolhatta a várakozás kettős kínját: várni és rettegni a naponta változó, rafinált kíntól és várni a gyönyörű nőre, akinek mágikus lénye, aurája szerelmes rabságban tartja. Nem tudja, mikor érkezik a lány, fekszik a padlón, arccal az ajtó felé, néha órákat is. Imádkozik Buddha segédletével, aki egy szekrénykéről figyel.
A vallatószobában magnetofon, kínzás után zihálva könyörög kiváltásáért...és egyre kevésbé kívánja azt.
- Két nap múlva szabadulsz,- mondta Lee Han, a férfi feltérdelt a lábcsók után, kétségbe esve ölelte át a nádszál-karcsú derekat.
- Kormányod megtört a hangüzeneteidtől...
- De Gaulle elnök egyenesen sírva fakadt,- morogta Bagnard tehetetlen dühében, mert örök túsz kívánt már leginkább lenni.
- Ez tetszik!- nevetett a lány, majd kéjes dorombolásba fordult:
- Ma bambuszbotokkal foglak kínozni, elviselhetetlenül fáj, viszont nem marad nyoma, nagyon praktikus. Holnap pedig kivégezlek a Mekong partján. Mielőtt hazamész.

- Lao tak hua!-parancsolt Lee Han és a dzsip eltűnt a két katonával. Étienne Bagnard óvatosan megfogta a lány kezét s mivel ő nem ellenkezett, kézenfogva sétált a gyönyörű hóhér és rajongó áldozata a zavaros, sárgálló Mekong felé.
- A katonák azt hiszik, agyonlőlek.
- Megteheted,- térden állt a férfi, tarkóra tett kézzel. A lány ledobta sivár egyenruháját, habselyem fehérneműben ragyogott kívánatos, fiatal teste. Bagnard lélegzet-akadva nézte, majd éhes szája megkóstolta, mohó keze bebarangolta a szépség eleven szobrát. Szomjas nyelve csókért feszegette Lee Han összezárt ajkait.
A lány eltolta magától:
- Ezért még szenvedned kell!
- Úristen, mikor?! Holnap hazamegyek!
- Csókom ígérete majd visszahoz téged nekem...várnak a bambuszbotjaim!
- Legalább lefényképezhettelek volna!
- Lehetetlen! De adok egy képet magamról, azt elviheted.
Összebújtak, ölelkeztek, majd visszamentek az útra, Lee Han százados hasábrádióján odarendelte a dzsipet.

Bagnard fotóalbuma világsiker lett, a reménytelenül sárba süppedt, csontváz bivalyok, a közönyös, fénytelen szemű páriák képe World Press díjat kapott.

Lee Han regénye üres papír, rászáradt könnytől ráncosodott.
- Vissza kell mennem Hozzád!,- sóvárog Étienne Bagnard, mikor két tenyerébe veszi és megcsókolja a képet: gyönyörű, fiatal lány, lebegő nyári ruhában a Mekong partján. Imádott arcára félárnyékot vet a széles szalmakalap.