Másnap

Az eső kopogására ébredtem. Még sötét volt, nem szűrődtek be fénysugarak a behúzott spalettákon.

Rápillantottam az éjjeliszekrényen hagyott telefonomra. 5:45. Korán volt. Nem akartam felébreszteni, ezért csak halkan és óvatosan kucorodtam vissza kényelmes pozícióba.

De igazat mondott, ő is koránkelő volt.

Résnyire nyitotta a szemét és halkan, alig hallhatóan kérdezte, ahogy felém fordult:

- Jó reggelt! Hogy vagy?

Hátranyúltam és megtapogattam a fenekemet. Eszembe jutott az előző délután, az este. A kávéházi találkozás… ahogy feljöttünk a lakására… az eszközök előbb óvatos kipróbálása… aztán ahogy belemelegeedtünk… a pálcázás…

Hátranyúltam és megtapogattam a fenekemet. Forró volt és lángolt. A hurkák talán már lelohadtak, de kitapinthatóak voltak a pálcacsapások okozta csíkok. Fájtak. De nem volt vészes. Amíg nem mozogtam. És amíg nem éri víz - gondoltam.

- Vannak nyomok - válaszoltam egy kis mosollyal.

- És ez tetszik neked? - kérdezte, megragadva mindkét mellbimbómat a kezével.

Rögtön letörölte a mosolyt az arcomról. Felszisszentem. De nem húzódtam el és a szemébe néztem.

- Eddig igen.

Erősebben szorított, de még nem vészesen. Egy nyitott, fűzőszerű valami volt rajtam, ami csak a derekam takarta, fedetlenül hagyva a mellem, a fenekem.

- Tedd vissza mindkét kezed a fenekedre. Így. Markolj bele - suttogta még mindig halkan, miközben egyre erősebbé vált az ujjai szorítása a mellbimbómon.

Tudtam, hogy ez mit jelent, lejjebb is csúsztam, hogy tegyem a dolgom. Ő pedig irányított, most már erősen szorítva mindkét mellbimbóm, bár a tegnapi tapasztalatok alapján tudtam, ha nem tetszik neki a ritmus, nemsokára egyik kezével a hajamba markol, hogy így irányítson.

De tetszett neki, elégedetten mormogott.

- Így...igen… csináld csak… és közben paskolj rá a fenekedre. Milyen érzés?

Fájt, de ez így, az eksztázis közelében csak fokozta az élvezeteket. Mindkettőnkét.

Hirtelen megállított. Megfordított és ő csapott rá a fenekemre a tenyerével. Nagyot. Többször egymás után. Mocorogtam kezei között a kíntól.

- Milyen érzés?

- Nagyon fáj. De jó.

- Mit gondolsz, elviselnél a kedvemért 6 pálcaütést? Így, frissen, a tegnap alaposan megkínzott fenekedre. Aztán a következő két hétben úgysem találkozunk.

- Nem is tudom… Sose volt még ilyesmiben részem. Ráfenekelni a friss sérülésekre. Tudtam, hogy nehezen fog begyógyulni már így is. A tegnapi. Erős pálcázás volt. Tudtam, hogy most jobban fog fájni, el sem tudom előre képzelni, hogy hogy. De épp emiatt izgatott.

- Ha akarod, csak kipróbáljuk. Ha nem megy, abbahagyhatjuk.

Ez bátorságot adott.

- Igen, úgy jó.

Nem fáradtunk azzal se, hogy kimenjünk a konyhaasztalig. Csak ráhajoltam hátulról a fotelre, ami a szobában volt és megfogtam elöl a karfáit.

- Nem lesz most bemelegítés se, csak rögtön a pálca. 6 darab. Nézzük meg, hogy bírod. Hogy tetszik - mondta, és már lendült, suhogott is a levegőben a pálca.

- Ha ügyes leszel, akkor utána befejezheted, amit elkezdtünk reggel. Használhatod a szádat arra, amire kell.

És lecsapott az első ütés a pálcával.

Feljajdultam, odakaptam a tenyeremet. Éles fájdalom…

- Ne folytassuk?

- De igen - mondtam, miközben éreztrm, elfutja a szemeimet a könny.

- Jó kislány - mondta, és azonnal ki is osztotta a másodikat. Megint odakaptam a kezem, most már teljesen felegyenesedtem.

- Kiszállhatsz, ha akarsz.

- Nem. Legalább még egyet.

Megkaptam a harmadikat is és éreztem, hogy nem megy több. Akartam, de nem ment.

- Mi lenne, ha egy kis pihenőt tartanánk?

- Rendben.

Átült a fotelbe, maga elé intett és odahúzta a fejem.

- Akkor legalább tedd a dolgod. Kényeztess.

Másodszorra is nekikezdtem, vagyis folytattam, amit az ágyban elkezdtünk reggel. Éreztem, ahogy egyre jobban élvezi. És ezt élveztem én is. De motoszkált bennem a gondolat, a pálcázásról. Amit az előbb félbehagytunk. Éreztem, hogy meg kéne kapnom. Nem volt még elég. Hiszen utána úgysem találkozunk. Lesz időm gyógyulni. Most viszont - itt van az alkalom. Valami olyanra, amit még nem csináltam. Amit még nem csináltunk.

Izgattam, de vigyáztam, hogy ne jussunk túl a holtponton. Lehet, hogy nem fog neki tetszeni, de most még abbahagyhatom.

Elhúztam a fejem és ránéztem.

- Mi lenne, ha?

- Mi lenne, ha folytatnád és befejeznéd végre?

- Igen, majd… mindjárt, de mi lenne, ha mégis megkapnám azt a 6 pálcát?

- De hát az előbb se bírtad. Láttam, sok volt.

- Igen. Szabadon igen. De lekötözve?

- Tényleg ezt akarod?

- Igen.

- De akkor nemcsak hármat, hanem elölről. Egyben mind a hatot. És eggyel vastagabb pálcával. Én szabom meg az erősseget. 6 rendes, kemény pálcaütés lesz, Nemcsak ilyen kis izgató csípősek.

- Rendben.

- Biztosan ezt akarod? Ha így játszunk, közben már nem állíthatsz le. Megkapod mind a hatot, mielőtt úgy, ahogy vagy, kikötözve a szádba vagy a seggedbe élvezek. Ezt akarod?

- Igen.

Nem tudtam, mire vállalkozom, de hajtott a vágy, a vérem. Lehet, hogy megbánom. Lehet, hogy soha többet nem akarom. Erre gondoltam, miközben mezítláb lépkedtem a hideg konyhakövön és ráhajoltam a gyorsan szabaddá tett konyhaasztalra, lábaimmal széles terpeszben, a kezeimet is kinyújtva, a már lángoló fenekem odakínálva, hogy szorosan, erősen odakötözzön. 6 kemény pálca. Ezt kell előbb megkapnom, mielőtt máshogy is élvezethez juttathatom. 6 erős pálca. Akkor is, ha kiabálok. 6 rendes pálcaütés, akkor is, ha már az első után szabadulnék. Rá van bízva, mennyire kemény. Kiszolgáltatva neki. Úgy, hogy tegnap láttam először, a kávézó félhomályában. Tegnap fenekelt először. És most átadtam az irányítást. Átadtam a kontrollt és tudtam, becsülettel meg is fogja adni azt a 6 kemény pálcát, mind a hatot egymás után. Mert megteheti. Mert meg is akarja tenni. Mert bár én nem akarom, félek tőle, de megengedtem neki. És mert nem teheti meg, hogy ne adja meg, ha ki lett mondva. Ha ebben egyeztünk meg.