A spanyolnád

Régóta ott porosodott a láda a padláson. Zoltán emlékezett rá még kantáros kisnadrágos korából, amikor Zotykának hívták, nem Zoltánnak. Hogy mennyit bújócskáztak körülötte Julikával, a szomszéd Terka unokájával! Utazóláda lehetett, a méretéből ítélve. A vasalatok korábbi fénye megkopott, de a masszív, tömör fa szerkezet így is méltóságteljes hatást keltett.

Soha nem nyitották ki. Talán már kulcsa se volt, bár a családi legendák szerint nagyapja fiatalkorában őrizte, mint a szeme fényét és valahol a kredenc alján, vagy egy pamutgombolyagokkal teli fiók mélyén lapult.

Most, hogy elváltak az útjaik Jolánnal, Zoltánban felmerült, hogy eladja a szeremlei házat. Nem ért sokat, de ha az autót is eladja, talán ki tudná pótolni valahogy a pesti kislakás rá eső részét, hogy kifizethesse végre a feleségét. Elkalandoztak a gondolatai.

Meredten nézte a ládát, majd hümmögve megcsóválta a fejét. Csak ki kéne valahogy nyitni! Mégse vetheti a szemétdombra így. Családi örökség. Lehet benne régi fotó vagy írás, levelek… esetleg még valami értékes is. Ki tudja, hova rejtették hányattatott életük, utazásaik során ékszereiket az ősei.

Az is megfordult a fejében, hogy felfeszíti. De nem vitte rá a szíve. Még ha nem is viszi magával a ládát (mégcsak az kéne!), akkor sem tehet vele ilyet.

Térült-fordult, míg végre a konyhában, az evőeszközöket rejtő fiók sarkában talált egy rozsdás kulcsot.

Rögtön tudta, hogy hova való. Ám olyan állapotban volt, hogy egyáltalán nem bízott benne, hogy működésbe tudja hozni a zárat vele.

---

Andreas herceg az öccséhez, Niklaushoz készülődött, a kis Leon keresztelőjére. Hosszú lesz az út. Hideg tél volt. Az utazóládikába az ajándékok mellé gyapjúalsót is pakolt. Emília, a húguk ezúttal nem kísérhette el. Gyengélkedett. A kis Leon édesanyja, Hedvig hasonlóképpen. Megviselte a gyermekágy, ezért is hozták előbbre a keresztelőt. Ha esetleg történne vele valami. Andreas hát egyedül magának pakoltatott az inassal és elmerengett rajta, hogy a hosszú út után, odaérve, milyen férfimulatságoknak hódoljon majd öccsével. Volt egy pár ötlete. És bőven volt a kastélynak üres szobája, vagy rejtett zuga a majorságnak, ahol bármi is jutott az eszükbe, a szolgálólányokat felsorakoztatva kedvüket lelhették benne.

Lement a hosszú lépcsőn, pálcája kopogott a fényes márványpadlón. A fogat már készen állt.

----

Zoltán sok szentségelés, a kulcs alapos megtisztítása és a zár beolajozása után végre felnyitotta a ládikát.

Poros újságkötegek.

Egy szalaggal átkötött, elporladt csokor levendula.

Egy kifehérített, karcsú derékra való fűző. Vajon kié lehetett?

Néhány kicsorbult csészealj.

És ott, mélyen a láda alján megcsillant még valami. Talán ezüstnek tűnt.

---

Niklaus szívélyes fogadtatásban részesítette a bátyját. Bevezette a kandalló mellé, a melegbe. Az inas mély, talpas poharakat hozott be. Az elmúlt évekről beszélgettek. A veszteségekről. A rokonokról. A falubeli hírekről.

Andreas hirtelen elővett valamit az utazóláda mélyéről. Megcsillant egy pillanatra a tűz által vetett hol fellángoló, hol tompa fényben.

- A pálca? AZ a pálca? - kérdezte Niklaus.

Andreas rábólintott.

- Igen. Amit még nagyatyánk hozott magával Spanyolhonból és amivel az egész udvartartást rettegésben tartotta. Állítólag nagyanyánk is kapott vele, fiatal menyecske korában. Amíg be nem hódolt nagyatyánknak. Amíg jól be nem idomította.

Niklaus bólintott.

- Igen, ez a legenda járta. És miért hoztad most magaddal?

- A kis Leonnak. Keresztelőajándékba.

Niklaus elnevette magát.

- Hiszen még kisded! Jó sokáig nem lesz szüksége rá.

- Nem baj. Hadd játsszon a végén az ezüst gombbal. Ismerkedjen vele. Nem lehet elég korán elkezdeni. Vigye tovább az örökséget.

Ebben a testvérek egyetértettek. Családi vonás volt férfiágon, hogy kedvelték az efféle mukatságot. A suhogós pálcák és csattanós szíjak használatát a fehérnépen. A fiatal szolgálólányokon. Meg az idősebbeken. Néhanapján, csak a miheztartás végett a neveletlen fruskákon, az engedetlen feleségeken.

---

Zoltán végre a láda aljára ért. Már mindent kipakolt. Gyönyörű, hímzett gyolcsba csavarva egy hosszú, fényes pálca hevert előtte. Az egyik végén ezüst gombbal. Nem mindennapi darab. Tudta, ha bárkinek megmutatná, elakadna a szava. De nem fogja megmutatni bárkinek. Nem fogja megmutatni senkinek.

Megsuhogtatta. Veszélyes nyelven szólt hozzá, régi titkokat susogva.

Zoltán összeráncolta a szemöldökét. Aztán kisimult az arca.

Felrémlett előtte Jutka, az új kolléganő feszes kis feneke a nevetségesen semmitmondó szürke pamutszoknyájában. Ahogy lépdelt előtte a folyosón. Ahogy hátranézett. A kacér kis mosolya.

Megsuhogtatta a pálcát még egyszer. Tetszett neki a hangja. Nagyon tetszett. Valami megmozdult a fejében. Talán a szíve tájékán is. És határozottan az ágyéka környékén.

Még egy suhintás a levegőbe. Először óvatosan. Aztán bátrabban. Végül vadon, szabadon, erősen. Lelki szemei előtt Jutka kihívó mosolya. A szemei. Ahogy majd őt nézik. Azok a könnybe lábadó, hangtalanul rimánkodó szemei. Ahogy a ribancos mosolya leolvad, eltűnik. Amikor már rég túllesznek a hétköznapin. A mindenki által ismert világon. A mindennapin. Csak az marad neki, amit tőle kap majd. Keményen. Amit kíván. Mert kívánja, ez biztos. Amit kér. Szavak nélkül is. Abban a kis semmi szoknyában. Már a küszöbön leveteti. Aztán csak figyeljen. És bírja. Akarja. Bátran. Amire biztosan nem gondolt. Amit ki kell majd állnia itt.

Lehet, hogy mégse kéne ezt a szeremlei, istenhátamögötti, faluvégi házat még eladni. Még nem kéne. Le kéne ide jönni. Le kéne jönni és a Jutkát, a Katinkát, tán majd a Zsófit meg az Erikát is lehozni. És szépen sorban a meztelen seggükre verni és hallani őket sóhajtozni, többre vágyni, majd könyörögni és sírni. Megkönnyebbülten zokogni. Könnyektől csillogó szemmel, hálásan térdre rogyni. A tekintetét keresni. Az övcsatjával babrálni.

Nem, biztosan nem kéne még a szeremlei házat eladni. Egy kicsit kipofozni, az ajtóra új zárat tetetni, a mennyezeti gerendát megerősíteni, aztán csak néhány kötelet és láncot, bilincset, bőrszíjat és szemkötőt a kocsi csomagtartójába bedobni.

Elővette farzsebéből a telefont. Az elmentett számok között keresgélt.

Ma szerda van. Kivehet vagy két nap szabadságot. Hétvégére kész a rögtönzött kis kínzókamra. És akkor kipróbálja. Meghallgatja, mit üzentek az ősei a kései férfileszármazottnak a nemzedékeken át féltve őrzött spanyolnáddal.