A csend parancsa

Éjfél után halkabb lesz a világ,

csak egy ajtó nyikkan, aztán megáll.

A sötétben két tekintet összetalál,

és hirtelen minden más távolra száll.

Nincs hangos szó, mégis érthető,

egy apró jel, egy pillantás elég.

A bizalom lassan közelebb húz,

miközben a kíváncsiság új útra vezet.

Van, hogy én mondom: most maradj,

van, hogy te kéred: most ne szólj.

A határok közöttünk tiszták,

és ettől lesz igazán szabad a játék.

Bőrön futó borzongás,

szívben egyre gyorsabb ritmus.

A csend néha többet mesél,

mint bármilyen kimondott titok.

Fekete csipke, félhomály,

az idő mintha lassabban járna.

Egy mosoly mögött ott a kérdés,

és a válasz egyetlen bólintás.

Nem a fájdalom a lényeg,

hanem hogy tudjuk, mikor elég.

Két ember egymásra figyel,

és ettől lesz különleges az egész.

A reggel majd mindent visszavesz,

a ruhák újra hétköznapivá tesznek.

De az éjszaka emléke megmarad,

mint egy titkos jel a bőr alatt.

És ha legközelebb bezárul az ajtó,

talán ugyanaz a pillantás vár.

A csend ismét parancsot ad,

mi pedig hagyjuk, hogy meséljen tovább.