Egy rabszolga ajándéka I. rész

Egy rabszolga ajándéka I. rész

Mióta kiléptem a kávézóból, ahol az utolsó, - még nem rabszolgaként - megélt találkozónk volt, szinte folyamatosan azon kattogtam, hogy mi- és leginkább, hogyan lesz!

Még nem szálltam fel a vonatra, de már legalább hetvenszer beléptem az oldalra, vajon üzent-e az Uram.

Kelenföldi pályaudvaron várva a hazafelé tartó vonatra, olyan távolinak tűnt a jövő hét kedd, hogy szinte soha nem fog elkövetkezni! Szerettem volna este úgy elaludni, hogy a péntek-, hétvége- és hétfő kimarad a naptárból, de visszagondolva olyan hirtelen lett kedd, hogy felesleges volt minden izgalom a távlata miatt.

A Pixien hirdetett stúdió, ahová Uram utasítására kellett szerveznem az első találkozásunkat, Zuglóban volt, egy négyemeletes bérház pincéjében. A ház előtt találkoztunk, Uramat kézcsókkal kellett üdvözölnöm.

- Szóval eljöttél szolga!

- Igen Uram, ahogy megbeszéltük.

- Jó szolga vagy, nem csalódtam benned, pedig voltak kételyeim!

- Köszönöm Uram az elismerő szavait, Uram!

- Nem kell ennyit Uramoznod, de majd megtanulod ezt is szolga, na gyere!

- Igenis Uram! - és Uram már otthonosan ütötte is be a kapuzár kódját, a kapu kinyílt, Ő belépett, én pedig utána a lépcsőházba. Az első benyomásom a hűvös volt, ami jólesett -volna-, ha az izgalomtól amúgy nem lett volna borzalmas vizelési kényszerem, de nem mertem szólni, csak némán, leszegett fejjel néztem a múlt századelő polgári lépcsőházának míves-, még ma is csodálatos járólapját.

Uram, ott a kapualjban egy elektromos sokkolóval ellátott kutyanyakörvet vett elő táskájából, melyet gondosan a sokkoló kampóival befelé a nyakamba tett és rögzített, majd egy karabinerrel egy pórázt illesztett az arra kialakított láncszembe.

- Na! Ez a tied, ezentúl ezt mindig hordanod kell, ha találkozol velem! - mondta szinte kedvesen mosolyogva, majd megnyomta a sokkoló távirányítójának gombját.

- Aáááúúúszszszszúúújjjjj! - szakadt fel belőlem egy artikulátlan hang, tiltakozásul a váratlan kényszer- inger miatt, be is rogytak lábaim, kezemmel odakaptam a nyakörvhöz, mintegy tétova eltávolítási kísérlet gyanánt… - Lódulj! - hangzott a parancs, amivel egyidőben egy rántást is éreztem a pórázom felől. Így ment elöl Uram, bal kezében a pórázzal, én meg tőle balra hátra. A kapualjból néhány, ha jól emlékszem nyolc-, vagy tíz lépcsőfokot mentünk le, talán egy fél emeletnyit, a pinceszintre, ahol egy vasajtó állta utunkat. Uram meglehetősen otthonosan vette ki az ajtótól balra levő számkódos postaládából a kulcsot, miközben mintha nem is hozzám szólna, háttal nekem mondta, hogy

- Vetkőzz szolga! A ruháidat, cipődet a kukába! - mutatott az ajtótól jobbra levő kommunális hulladéktárolóra.

Azonnal engedelmeskedtem, meg sem fordult a fejemben, ha valaki most lép be a ház kapuján, pont meglátja, ahogy vetkőzöm, illetve e meg nem történt gondolatnak a végére már anyaszült meztelenül állok Uram mellett pórázon, a hideg kövön.

Miközben a nadrágom és a boxer-alsóm vettem le, illetve hajtogattam, éreztem, hogy a vizelési kényszer, a hideg, a félelem és a sokkoló hatása miatt nem múlt el baleset nélkül, a nadrágom is bánta a becsurrantásom, a pöcsöm meg most is nedves fitymám alatt, egy apró kis csepp vizelettel a végén…

A ruháimat behelyeztem a büdös ételmaradékok és egy kiürített porszívó porzsákjának szürke tartalma mellé, majd mire rácsuktam a tetőt, Uram már rántott is maga után a pórázzal, a nyitott ajtón keresztül.

Itt állj meg, mutatott a szuterénszerű helyiség függönnyel takart ablaka elé, mellém dobta a földre a pórázt és elment.

Ott álltam teljesen anyaszült meztelen, nyakörvvel, pórázzal, szemben a még mindig nyitott ajtóval…

Na jól van, ennyi elég, én léptem, fordult meg a fejemben, amikor egy idegen férfi lépett be a helyiségbe.

Jézuuus! Szólni kellene az Uramnak, de hogyan?! Mit tegyek?! Annyira le voltam sokkolva, annyira idegen és szürreális volt a helyzet, hogy semmit nem úgy csináltam, ahogy az ösztönöm diktálta volna. Nem löktem félre az idegent, nem futottam el, hanem megigazítva párhuzamosra a lábfejeimet, közepes terpeszben, igaz karjaimmal magam előtt, de kihúztam magam, mint egy “igazi” rabszolga…

…az idegen becsukta az ajtót, jobbra fordult és a földről egy táblát vett fel. Egy krétával, mely ott volt a tábla mellett a földön egy 17-es számot írta a táblára meg valami szöveget, de azt fejtetőn nem is tudtam, de talán nem is mertem elolvasni! Kezembe adta a táblát, mellmagasságban megigazította úgy, hogy a lehető legkevesebbet takarjon ki a testemből, megkért, hogy tartsam úgy a táblát.

Hátrébb lépett, adott még egy-két instrukciót, hová nézzek, ne legyek annyira riadt, meg húzzam ki magam, illetve be a hasam és a farzsebéből elővett mobiltelefonjával csinált, vagy harminc képet rólam. Közben fordulnom kellett, majd térden-, illetve négykézláb állni, a táblát mindig úgy helyezve, hogy látszódjon a szöveg.

A végén magam felé fordítva a táblát, “lopva” elolvastam, ez volt rajta:

“17. Kalandra biszexuális szub-mazo rabszolga. Tabu, menekülőszó nincs, vele bármit / mindent szabad!”…

folyt köv..