Zsuzsa - 8. rész

- Ami az engedelmességre való hajlamomat illeti, – kezdett tompa hangon monológjába az előttem térdeplő férfi - azt korántsem Zsuzsának köszönhetem. Mondhatni, a szülői házból hoztam magammal, egészen kicsi gyermekkoromból. Szerencsétlen módon édesanyám, nem sokkal ötödik születésnapom után eltávozott ebből a világból, apám pedig hamarosan ismét megházasodott. Egy igen szép, és igen akaratos nőt vett feleségül, akinek rendkívül határozott elképzelései voltak a gyereknevelésről – amelyeket azután, - lévén, hogy apám ezen a téren igen könnyen befolyásolhatónak bizonyult – tökéletesen érvényre is juttatott. Ezek az elképzelések pedig főképp a gyerekkel szemben alkalmazott következetes szigorban öltöttek testet.

- Sajnálom – feleltem gúnyosan. – Ha jól értem, amolyan férfi Hamupipőke-történet az Öné. Sokszor megbüntette a mostohaanyja?

- Igen, természetesen, de nem csupán erről volt szó. Nevelőanyám elvárta tőlem a tökéletes engedelmességet és az önfeladásig menő alkalmazkodást. Nekem kellett kérni a büntetésemet, és magamnak adni kezébe a pálcát, amellyel végrehajtotta azt. Majd természetesen megköszönni ezt.

- Sosem lázadozott ez ellen?

- Az ilyen irányú kísérleteimet elég hamar letörte a mostohaanyám. Nem csupán szép, de kifejezetten értelmes, empatikus nő volt. Így aztán pontosan tudta, hogy hogyan állíthatja maga mellé apámat, ahogyan azt is, hogyan veheti el a kedvem az engedetlenkedéstől.

- Pálcával?

- Nem a verés volt a legrosszabb, ahhoz elég hamar hozzá lehet szokni. Sokkal nehezebb volt viselni a teljes kontrollt: hogy gyakorlatilag semmiben nem dönthettem én. Mindent pontosan kijelölt: ő döntötte el mikor, mennyit és mit ehetek; kivel találkozhatom; mikor mehetek el otthonról és mikor kell hazaérnem – és féktelen dühvel reagált, ha engedelmeskedésem nem volt tökéletes. Ahogyan, úgy rémlett, különös örömöt szerzett neki, amikor megtagadhatott tőlem valamit: amikor nemet mondhatott egynémely kérésemre.

- Bizonyára nagyon haragudhat rá.

- Ellenkezőleg, hálás vagyok neki. Ilyen kondicionálás nélkül aligha lettem volna képes megfelelni Zsuzsa elvárásainak. Akkor pedig ma életem legcsodálatosabb élményeivel lennék szegényebb.

- Arra nem gondol, hogy épp ezen tapasztatok formálták ilyen különösre lelki alkatát? Arra, hogyha gyermekkorában kellemesebb élmények érik, sosem vágyott volna egy ilyen finoman szólva is különös kapcsolatra, amely Zsuzsához fűzte?

Egyáltalán nem jött zavarba provokatívnak szánt kérdésemtől.

- Úgy hiszem, hogy életünk fontos eseményeit inkább mi magunk alakítjuk, mi magunk hozzuk létre – semmint, hogy azok egyszerűen megtörténnének velünk. Így aztán, az a körülmény, hogy mostohaanyám meghatározó része lett az életemnek, legalább annyit árul el énrólam, mint őróla. Fájdalmas, de nagyon hasznos élményekkel gazdagodtam általa: és ha változott is eközben a személyiségem, ez a változás csak teljesebb emberré lett.  

- Az mindenesetre rokonszenves vonás, hogy - ha jól veszem ki a szavaiból -, semmiképpen sem érzi áldozatnak önmagát.

- Cseppet sem, természetesen. Mindig is idegen volt tőlem az ilyesmi. De még ha áldozat is volnék: esetleg a Végzeté, vagy saját természetemé, de semmiképpen sem mostohaanyámé.  Lehet, hogy inkább ő volt az, aki hajlamai ellenére kényszerült betölteni egy fontos szerepet életemben.

- Rendben van. De a gyerekkoráról talán elég is ennyi. Mi történt Önnel azok után, hogy elkerült otthonról?

- Ez akkor történt, amikor egyetemista lettem: 18 évesen egy másik országban kezdtem meg tanulmányaimat. Börtönszerű otthonom után szinte megszédített a szabadság, amelyben egyszeriben találtam magam. A tanulás elég jól ment, és anyagi problémáim sem voltak: apám bőkezűen támogatott, talán mert némi lelkifurdalást is érzett gyermekkorom történései miatt. Ugyanakkor nagyon magányos voltam: szinte teljesen egyedül éltem. Ekkor ragyogta be vakító fénnyel az életemet Zsuzsa: a vele való találkozásom.

- Nem először figyelem meg, hogy szívesen használ fellengzős képeket.

- Egyáltalán nem túlzok: ez a találkozás minden tekintetben villámcsapásszerű volt. Bevilágította az életemet, és földre is sújtott aztán.

- Vagy úgy. És hol történt ez a sorsformáló találkozás?

- Egy könyvtárban. Egyetemi feladatomhoz kerestem irodalmat, amikor összefutottam vele. Nem is a szépsége keltette fel először a figyelmemet, hanem a könyv, amit kikölcsönzött: A bundás Vénusz. Ismeri?

- Hallottam már róla.

- Meglehetős, bár kétes hírnevet szerzett vele írója. Elérte legalábbis azt, hogy az ő nevéből alkossák meg azt szót, ami sajátos lelki alkatunkat jelöli: a mazochizmust.

- Ez nem is túlságosan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a regény arról szól, hogyan kínoz meg testileg-lelkileg egy szépreményű fiatalembert szerelme: a szépséges Vanda.

- Igen. Egészen elbűvölő történet. Mindenesetre már abban a pillanatban, hogy megláttam a címét a könyven, őrjítő vágy támadt bennem, hogy megismerjem a nőt, aki érdeklődést tanúsít egy ilyen különös mű iránt.

- Valóban ez ragadta meg Zsuzsában? A könyv, amit a kezében tartott?

- Sosem gyakoroltak rám túlságos hatást a külsőségek. Természetesen észrevettem, hogy Zsuzsa rendkívül bájos nő, mint ahogyan jó benyomást tett rám eleganciája, uralkodói testtartása is. De a könyv volt az, ami miatt úgy gondoltam, muszáj megismerkednem vele. Persze, ilyen ügyekben egyáltalán nem volt tapasztalatom, és különösebben talpraesettnek sem mondhattam magam, úgyhogy a feladat egyáltalán nem ígérkezett egyszerűnek…