A klubban

Elmentünk együtt a klubba.

Mindketten hangulatban voltunk egy jó beszélgetéshez. De talán máshoz is, majd kiderül...

Amikor megérkeztünk, már folyt a csevegés 1-2 asztal körül. Természetesen a férfiak voltak többen. Szóló férfiak is, akikről sütött a dominancia. Izgalmas helyzet. A beszélgetések hátterében, vagy néha mellékzöngéjeként ment egymás felmérése: ki mit tud, ki mit szeretne…

Mivel újak voltunk itt, nem ismertek minket, természetes módon egyfajta kíváncsiság övezett. Nem tolakodó módon. Voltak itt nálunk jóval tapasztaltabbak. Többet éltek meg, többet láttak. Akár együtt is. Összeszokott társaságok.

Érdekeltek a hely adta lehetőségek, ezért a mosdóból visszafele jövet bekukkantottam az egyik kis helységbe. Szűk kis szobácska, de minden volt, ami kellhetett.

Visszamentem az asztalunkhoz. A szemedbe néztem. És megértetted.

Addigra már beszélgetésbe elegyedtél néhány úriemberrel.

Rám pillantottál és halkan odasúgtad.

- Mehet?

Bólintottam.

- Igen, és innentől rád bízom… a forgatókönyvet és hogy hogyan osztod ki a szerepeket.

Komolyan néztél magad elé, majd lassan, elgondolkozva bólintottál. Csak egy icike-picike kaján mosolykezdemény jelent meg a szád sarkában sokat sejtetően. Ettől összeszorult a gyomrom és inamba szállt a bátorságom, de hirtelen a meztelen alkaromra tetted a kezed.

- Ne aggódj. Jó lesz.

Bólintottam. Tetszett, ahogy gyengéden, de erőteljesen az asztalhoz szorítottad a kezem. Láttam rajtad, hogy ezt is észrevetted.

- Jó, akkor menj be és készülj elő.

Bementem a kis, félreeső szobába, aminek végében egy méretes fém fenekelőpad volt. Felfeküdtem rá, miután szabaddá tettem a csupasz fenekem. Arccal a fal felé. Háttal az ajtónak.

Bejöttél, végigsimítottál a hátamon, majd gyengéden felemelted a fejem és a szemembe néztél.

- Mehet?

- Igen…

- Igen, mi?

- Igen, Uram - mondtam, miközben apró mosolyt fojtottam el magamban. Ezt is észrevetted. Láttam.

A hátam mögé mentél és megéreztem a tenyered csattanását, ötször-hatszor, jó hangosan, erősen, majd egy finomabb kis korbácsra váltottál. Vékonyka volt, de így, sűrűn használva, egyre erősebben, megtette a kívánt hatást. Éreztem, ahol felmelegedett, szinte tüzelt már a fenekem.

Nem láthattam, mi történik a hátam mögött, de a hangok alapján lehetett nézőközönségünk. Legalább három-négy ember állhatott az ajtóban. Lehet, hogy még több.

Hirtelen abbahagytad a korbácsolást. Érezted, hogy elég lesz már. Izegtem-mozogtam a csapásaid alatt. Megkönnyebbültem, hogy abbamaradt.

De egy szót se szóltál, ezért nem keltem föl. Aztán megéreztem, hogy valamit matatsz. A fenekelő padhoz szíjaztad a lábaimat.

- Ez jó lesz…. - gondoltam. Vajon bemutatót tartasz?

Ekkor egy pálca suhintott a levegőbe. Megijedtem. Veszélyes hangja volt.

De tudtam, hogy értesz a pálcákhoz. És azt is tudtuk, hogy ki fogjuk próbálni egyszer. 5-6 ütést, nem túl erősen. Kezdetnek. Vajon itt akarsz sort keríteni rá, mindenki előtt? Hát nem bánom. Ha már benne voltunk…

Lépéseket hallottam.

Aztán megláttalak. Visszajöttél elém. A pálca nélkül.

A szemem sarkából láttam, hogy valakinek intettél a fejem fölött.

Még egy férfi, szakállas, fiatalabb, izmos odajött.

Majd valakinek bólintottál, de hozzám továbbra se szóltál. Újabb pálcasuhintás hallatszott a levegőben, hátulról, az ajtó felől.

Ekkor lehajoltál hozzám, halkan odasúgtad, hogy készüljek fel és leszorítottad az alkarom a fémkerethez ugyanúgy, mint az előbb az asztalon. Voltak szíjak, kibilincselhettél volna, de tudtad, hogy a közelséged megnyugtat, megerősít, biztonságot ad. És felizgat. Rányomtad a karom jó erősen a padra, a szakállas idegen pedig ugyanezt tette a másik oldalon.

Lépéseket hallottam hátulról, majd a hangot és szinte azonnal az érzést is, ahogy a pálca lesújt. Nem finomkodott.

Nem tudtam, ki van ott, nem értettem, miért adtál egy idegennek ekkora hatalmat, miért választottad ezt a kemény pálcát és főleg nem tudtam, hányat kapok. Azonnal eltört a mécses.

A szabad kezeddel letörölted a könnyeimet, de továbbra se szólaltál meg, csak bólintottál a hátam mögé, a fenekelés végrehajtójának, hogy mehet.

Így következett még négy ütés. Négy, hasonlóan erős ütés. Miközben a lábaim leszíjazva, és ketten szorítottatok le a karomnál fogva. Nem tudtam kitépni magam és senki sem könyörült meg, hiába sikoltoztam. A háttérből inkább csak halk nevetést hallottam.

Az ötödik után végre megállt a fenekelőm. Szünet.

Ekkor hátramentél. Átsimítottad a fenekem. Rácsaptál és belemarkoltál ott is, ahol hurkás lett.

- Szép…. - mondtad elismerően.

Tovább simogattál, ami jól esett. Egy kicsit eloszlatta a fájdalmat és a szorongásomon is enyhített. Reméltem, hogy ezzel vége és megkegyelmezel.

De nem így történt.

Hirtelen meghallottam az esti telefonbeszélgetéseinkből ismerős, idegen, de vonzó hangot.

- Még elfér itt néhány ütés. Ki lesz a következő, Uraim? Ki vállalja a középső ötöst?

Ismét elfutotta a szemeim a könny, elszorította a torkom a félelem és a harag is.

- De én… kezdtem volna, amikor erőteljesen lepisszegtél.

Igen, valóban meséltem egyszer, talán az egyik hosszú telefonbeszélgetésben, hogy volt ilyen fantáziám régebben, hogy válogatott ismeretlenek fenekeljenek el. De hát ez csak fantázia volt… Lehet, hogy írtam is egyszer róla valahol. De ez nem jelent semmit, tudod…

Mintha csak olvastál volna a gondolataimban, hozzám fordultál és szóltál, hangosan.

- Itt van a lehetőség, hogy megéld. Ne csak fantáziálj róla. Pontosan úgy, ahogy mondtad. Én választottam ki a három urat és a pálcákat. Én adtam azokat a kezükbe és engedélyük van öt-öt ütésre. A belátásuk szerinti erősséggel. Én közben lefoglak és élvezem a vergődésed. Te is élvezd. Mert jobban jársz, ha most benedvesedsz, síkosítónak, mielőtt a rendelkezésükre bocsátom a testnyílásaid. Hiszen úgy járja, hogy megháláljuk az erőfeszítéseiket egy kis élvezettel is a kemény munkájuk, a fenekelés végén. Ugye egyetértesz, Kincsem? Én is… Örülök, hogy valóra válthatom a fantáziáid.