Helyettesítés 2/2. rész

Helyettesítés 2/2. rész

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)

Beleborzongtam a tudatba, hogy maga a rejtélyes igazgató figyelt fel rám, és még nem tudhattam előre, hogy ez előnyökkel vagy hátrányokkal jár-e számomra. Mindenesetre nem sokat gondolkodhattam rajta, mert hamarosan mindkettőnket szólítottak.

A kezelőszobában csak egy orvos várakozott rám, később még érkezett két kíváncsiskodó, amennyire sejtettem, nem voltak orvostanhallgatók, csak érdeklődők. Levettem hátul nyitott, vékony, fehér köpenyem, és igyekeztem felkészülni arra, ami vár rám.

1. Te vagy a sárga, aki helyettesíti azt, aki elgyávult? – intett felém az orvos, tekintetében megvetés tükröződött.

Voltak ilyen rasszista orvosok, ha nem is sokan, magunk között egységesen csak Mengeléknek neveztük őket a pihenőszobákban. Ők voltak azok, akik előszeretettel gyötörtek bennünket vizsgálat vagy kezelés ürügyén. És pont egy ilyentől kellett kapnom három rectális injekciót.

1. Mire vársz? Bemelegítésül előbb az ujjam kapod meg, mert szeretem kitapogatni a tű útját.

Felkecmeregtem a vizsgálóágyra, és hátrasandítottam, ahogy kívánja-e, hogy széthúzzam a fenekemet. Nem adta jelét, hogy szüksége volna a segítségemre. Mögém lépett, mire két behajlított karomra hajtottam homlokomat, és nagy levegőt vettem.

Gumikesztyű csattant, majd éreztem, hogy megtapogatja szűk lyukamat.

1. Na, mi lesz? Engedj be! – förmedt rám, ezzel egyidőben keményen felnyársalt ujjával.

Fickándoztam ujján, olyan váratlanul ért, de igyekeztem megnyugodni, és végül mozdulatlanul tartottam fenekemet, lyukamba tövig nyelve ujját.

1. Remek, mégiscsak használható vagy valamire! – megint hallottam hangjában azt a bántó élt, ami elárulta, hogy engem itt nem vesznek emberszámba. – Na, milyen?

1. Uram – nyögtem, mert kínos volt számomra megszólalni az ujjával a lyukamban. – Megfelelőnek találja…

1. Megjárja – kihúzta ujját, és mielőtt lerántotta kezéről a gumikesztyűt, szemügyre vette. – Legalább tiszta vagy. Beöntést kaptál?

1. Igen, uram – leheltem megkönnyebbülten.

1. Legalább nem csinálod össze magad az injekciótól – nyugtázta. – Volt rá eset, de az már nem dolgozik itt. Évekkel ezelőtt történt. Pedig erős férfinak látszott, ki hitte volna, hogy egy kis injekciótól… - legyintett. – Kaptál már a csípősből?

1. Nem, uram – emeltem fel a fejem, és hátrasandítottam.

1. Hármat fogsz kapni egymás után, és nem tűrök ellenkezést! Ellazítod és kitolod a segged, nem jajgatsz hangosan, és kiiszod az utolsó cseppig amit kapsz. Csípni fog benn, nem lesz kellemes. Mennyire bírod a rectális injekciót?

1. Gyakorta kapok, uram, de csípőset még soha – árultam el pironkodva.

1. Mindig van egy első alkalom. Tehát jól bírod, ha nem csíp?

1. Igyekszem kibírni, de van még hová fejlődnöm – feleltem szégyenkezve.

1. Hogy érted ezt?

1. Hangosan nyögdécselek tőle, de van olyan doktor úr, aki csak egy aúú-t engedélyez a döfés pillanatában, utána csendben kell lennem.

1. Nálam nyöghetsz és aúzhatsz is, lesz miért, hidd el – megpaskolta fenekem egyik felét. – Hájas a segged, de legalább jól injekciózható, legalábbis ez szerepel az adatlapodon. – felemelte a papírt, amiről olvasta, majd visszadobta az asztalra.

Ekkor halk kopogás után belépett a két érdeklődő. Tovább már nem beszélhettem, mert az orvos velük beszélgetett, nekem már csendben illett lennem.

1. Ezt a fajta injekciót akkor alkalmazzuk, ha… – és itt egy latin szöveg következett, amiből egy szót sem értettem.

A hűtőszekrényből kivett egy letakart tálcát. Épp odapillantottam. Három, tekintélyes méretű fecskendő hevert rajta valami zöldes folyadékkal megtöltve. Nagyot nyeltem, és elfordítottam a tekintetemet.

1. Tehát, szét kell feszíteni a feneket, és ebben a delikvens együttműködését kell kérni. Ha nem sikerül, olyan pózt kell találni, ahol nem tudja összeszorítani. Például terpeszben lehajoltatni, bokafogással.

Két ujjával szakszerűen szétfeszítette fenekemet, miközben növekvő félelemmel szuszogtam.

1. Látják? Megfelelő szögben kell a tűt odailleszteni, és határozott mozdulattal megszúrni a fenéklyukat.

Kellemetlen feszítést éreztem, majd a tű érintését, melyet már jól ismertem. Nagy levegőt vettem. A következő pillanatban a fecskendő belém szaladt, kínos nyögéssel üdvözöltem. Elvégre a jóindulatán múlt, mennyire gyötör meg. Fanyarul elmosolyodtam, hogy egy fecskendő jóindulatában bízom. Kissé megszorítottam, hogy az orvos el tudja engedni, és láthassa, hogy fogom, biztosan fészkel a lyukamban. Ismét aprókat lihegtem, mert a java még hátra volt.

Az orvos elengedte a feszítést, és egyik kezét a fenekemen nyugtatva lassan itatni kezdett. A csípős folyadék kezdett szétáradni bennem, amitől megremegtem, és felnyöszörögtem. Már értettem, miért csinálta össze magát az az elődöm, ezt kibírni valóban nehéz. Lassan, kis szünetekkel belém pumpálta a fecskendő tartalmát, miközben én kínos nyögésekkel adtam hangot annak, hogy ez soha nem fog a kedvenceim közé tartozni. Inkább tíz kúp, mint egy ilyen fájdalmas injekció.

Végre újra széthúzta fenekemet, és éreztem, hogy végigsiklik lyukam szélén a tű. Elernyedtem, és meg-megráztam seggem, egyre jobban csípett benn a kapott szer. A csípés lassan bizsergéssé szelídült, de ekkor újra széthúzta a fenekem, és keményen megszúrt a második injekciómmal.

Felnyögtem tőle, mire ingerülten rám szólt, hogy kushadjak, és kegyetlen humorral hozzátette:

1. Ezt Pearl Harborért, te nyomorult japó!

Szerettem volna tiltakozni, hogy téved, mert én kínai származású vagyok, de ekkor már éreztem is, hogy elkezdi belém fecskendezni a második adag maró folyadékot! De talán mindegy is volt, hiszen a fehéreknek mindegyik sárga egyforma. Kínos nyögdécseléssel fogadtam a második adagot, a csípős folyadék ezúttal gyorsabban kezdett bizseregni bennem.

A harmadikhoz fel kellett vennem a pózt, amiben nem tudom összeszorítani a lyukamat. Lemásztam az ágyról, előrehajoltam széles terpeszben, bokafogással. Az orvos szétfeszítette fenekemet, és úgy beszélt a nézőkhöz.

1. Látják? Ebben a pózban megfelelően ellazulnak a záróizmok, és ez optimális ahhoz, hogy injekciózható legyen.

Elvette a harmadik töltött fecskendőt a tálcáról, és némi célzás után egy határozott mozdulattal megszúrta vele remegő lyukamat. Olyan gyorsan tele lett a fenéklyukam, hogy csak felkaptam a fejem, majd lehajtottam, és halkan nyögdécselve, lihegve segítettem a fecskendő munkáját.

1. Ennyi az egész, csak itt fogni kell az injekcióstűt, mert kieshet. Hagyunk egy kis időt, hogy szokja az érzést, és utána telenyomjuk a folyadékkal. Látják, hogy nagyobb a fecskendő? Ekkora jár ennek a hájas fenéknek. Ilyenkor nyöszörög is, hallják? Nem kell pihenőt hagyni, ilyenkor már folyamatosan kell belepumpálni, és higgyék el, akkor is nyögne, ha nem érezné, hogy csípi ez a szer, mert remekül nyomja és feszíti a lyukat a fecskendő. Ez egy olyan fenéklyuk, amely már több tucatnyi normál injekción van túl, és először kap csípőset, ezért nyögdécsel ennyire. Na még egy kicsit! Ez az, kész is van.

Kihúzta a fenéklyukamból a tűt, és én felegyenesedve mindkét kezemmel összenyomtam fenekemet, nehogy kifolyjon a szer, ami ennyire megkínzott.

1. Uraim, ez a kínzó csípés lassan, órák alatt múlik el, de ha ilyenkor megbotozzák a feneket, hamarabb csillapul benn a tűz, és egyébként is, egy jókor jött botozás igazán remek hatású. Ha kívánják, elkísérhetik a deresszobába, és végig is nézhetik, amint deresre húzzák.

Így amikor kapkodó, szégyenkező mozdulatokkal felvettem hátul nyitott, fehér köpenyem, a két kíváncsi férfi a nyomomba szegődött, és egészen a deresszobáig kísértek. Ott meg kellett v

várniuk, míg benn engem előkészítenem a verésre, csak azután jöhettek be, hogy helyet foglaljanak a fal mentén elhelyezett ülőalkalmatosságok valamelyikén.

Volt már tíz éve is, hogy utoljára hasaltam deresre, mégis emlékeztem, hogyan igazítsam farkamat a köldököm felé, mielőtt leszíjaznak. A köpenyt nem vették le, felhajtották a vállaimhoz. A két pribék, akik most vettek először kezelésbe, rutinosan szíjazott le, és ölem alá feszes párnát toltak, hogy kidomborodva maradjon a fenekem a botozás alatt.

Egyikük meg-megsimogatta fenekemet jobbról és balról, és arról faggatott, hogy mikor vertek el utoljára becsületesen. Nem akartam hazudni, így megnevettettem őket, amikor meghallották, hogy vagy tíz éve is annak, hogy fart csapattam. Akkortájt még kisebb lehetett a fenekem, mert most elég hájas. De sebaj, ritkán van részük abban, hogy ilyen elhanyagolt, nagy segget részesítsenek botbüntetésben.

Még mondani szerettem volna azt is, hogy csak pálcával kaptam eddig, és a bot új nekem, de nem volt rá idő és alkalom. Így megmarkoltam a deres lábait, és igyekeztem felkészülni arra, hogy huszonötször kínálnak meg egy erős bottal.

Hogy kissé bátorítsam magam, és eltereljem a figyelmet félelmemről, hogy nem fogom jól bírni a botot, felidéztem tanulmányaimat és olvasmányaimat, melyekben takarékosan, de gyakorta írtak arról, hogy az ókoron és középkoron át egészen az újkorig teljesen rendben lévőnek találták a férfiak, hogy időnként deresre hasaljanak. Gyakrabban részesültek botbüntetésben tolvajok, lusta napszámosok, és ritkábban nemesemberek, de egyik sem ódzkodott attól, hogy helyreálljon a világ rendje, amihez mezítelen feneküket kellett botoztatni.

Egy kiadós botozás után büszkén keltek fel a deresről, és hálásan megköszönték a büntetést. Néhányan még azt is hozzátették, hogy kifejezetten jólesett nekik az ütleg. Ahogy visszaemlékeztem pálcázásaimra, tudatosodott bennem, hogy akkor esett jól, ha már napokkal előbb tudtam, és készültem rá, és nemcsak sebtében, gyors döntés következtében verték el a fenekemet.

Most eltelt annyi idő, hogy fel tudjak rá készülni, és ha beválik, akkor megfogadom a tanácsot, és havi rendszerességgel megcsapatom magam. Elvégre egy hozzám hasonló, elpuhult férfinak csak hasznára válik, ha időről időre móresre tanítják.

Ellazítottam kitolt fenekemet, pont időben, mert a pribék a következő pillanatban ügyesen alám vágott a bottal. Aki hasalt már deresen, az tisztában van azzal, hogy minden alkalommal idő kell ahhoz, hogy valaki ráhangolódjon a botra. Így vagyok ezzel magam is. Az első néhánytól csak tisztelettudóan nyögtem, hogy nyugtázzam a kapott botütést a pribéknek. Utána már panaszosabban nyögdécseltem, és megesett, hogy húztam is az időt nyögéssel, hogy ne vágjanak alám olyan hamar. A pribék értette ezt, és mindig megvárta, míg kinyögdelek egy-egy botütést, és utána mérte ki a következőt. Addig kinézte a helyet, ahová szánta, és igyekezett ott eltalálni.

Bár első alkalommal mutattak be a botnak, mégis úgy véltem, hogy megfelelő eszköz arra, hogy alaposan ellássák a bajomat vele. Nem volt okom panaszra. Fenekem nem hagyott cserben, végig el tudtam lazítani, mielőtt a bot lecsapott. Nem számoltam, hiszen eléggé el voltam foglalva azzal, hogy ellazítsam, és kinyögdeljem a kapott, kiadós botütéseket.

1. Kapott a csípős farszuriból? – kérdezte a pribék egy alkalommal.

Még mielőtt válaszolhattam volna, a két kíváncsiskodó, aki jelen volt, amikor megkaptam a három injekciómat, hevesen bólogatott, hogy igen.

1. Ebben az esetben ez hajtotta le a dereshez – összegezte a másik pribék.

1. Igen, a csípős injekciót sokan megcsapatták már eddig – felelte az, aki nekikészülődött, hogy újra megüsse a bottal a fenekemet. – Na még egy utolsót, és meglesz a huszonöt. Ugye, érzi, hogy múlik a csípés? 

Kisvártatva kimérte az utolsót, amitől ismét panaszosan felnyögtem. Hiába, nem szoktam hozzá, hogy elpáholjanak.

Miután felkecmeregtem a deresről, feltűnt, hogy a két kíváncsi, aki elkísért valami fogadásról beszél, majd az egyik savanyú képpel a dereshez lépett, feltérdelt, és letolta nadrágját, majd lehasalt.

Akkor tudatosodott bennem, hogy végig engem gúnyoltak, hogy nem valami férfiasan bírom a botot, és valami fogadás elvesztése miatt az egyiknek bizonyítani kellett, hogy nálam jobban fogja bírni.

A másik közben kiválasztott egy megbízható botot, és rendelt neki huszonöt kemény ütést. A másik pribék felkészült, hogy megbüntesse a vesztest. Gyorsan kiderült, hogy csak szájhős, mert már az elejétől káromkodott, rimánkodott, és hangosan jajveszékelt. Nem is bírtam soká hallgatni, inkább visszatértem a pihenőszobába. A csípés már szinte teljesen gyenge bizsergéssé szelídült ekkorra. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és elköszöntem a várakozó sorstársaimtól.

Gyógyír volt felszántott fenekemre, hogy ezen az egy napon annyit kerestem, mint máskor két hét alatt, és ez elégedettséggel töltött el.

Vége